Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A MAGYAR EGYHÁZ ELŐTT ÁLLÓ ÉGETŐ FELADATOK

2016.05.13

 

Mielőtt bármiről lenne szó, közlöm annak a 15 évvel ezelőtt írt könyvemnek bevezetőjét, melynek Édesanyánk az egyház volt a címe. Ez a Vallomások sorozatban jelent meg. A most közzétett írásomat is vallomásnak tekintse az olvasó. A 2001-ben megjelent könyvem bevezetőjének címe: Édesanyám.

„Úgy tanultam, hogy a könyv elejére előszót illik írni, vagy bevezetőt. Csakhogy korunk olvasóit nem nagyon érdekli egyik sem. Belelapoznak a kötetbe, megnéznek egy-két képet, legfeljebb a hátsó borító szövegéből igyekeznek megtudni, hogy miért is fogott tollat az író…..

Mindezt tudván, úgy gondoltam, hogy Neked mondom el Édesanyám, hogy ki vagy te nekem, és miért írók Rólad, Mater Ecclesia!

A Gondviselő Isten három édesanyát adott nekünk, keresztényeknek. Egyet, aki életünk első pillanatától vigyázott ránk, kilenc hónapig hordozott méhének drága gyümölcseként, táplált vérével, tejével, megtanított minden szépre, jóra. Imádkozni is Ő tanított, Mi Atyánkra, Üdvözlégy Máriára. Tőle tudom, hogy van Égi anyánk is, Szűz Mária. És Ő vitt először a templomba, Kassán, abba a gyönyörű dómba, ahol megkereszteltek, Ő vitt a szentmisére….. Tőle tudom, hogy a szentségeket is egy édesanya adja, a harmadik, a Mater Ecclesia, Anyaszentegyház…

Három édesanya, három gyermekség! Ezért szükségképpen anyás, anyát szerető a kereszttény. Én is, nagyon. A gyermeki ragaszkodás a legnagyobb kincs. Mondd meg, mennyire szereted Édesanyádat, és megmondom, ki vagy. És ez érvényes mind a három édesanyára.

Most a harmadik Édesanyáról írok, a Mater Ecclesiáról. Miért? Mert szeretlek, féltlek, védlek. Úgy, mint a felnőtt gyermek, aki nem bírja elviselni, ha bántják az anyját, ha nem értik meg, ha ruháját bepiszkítják. Márpedig most megint ez történik Veled, akinek köszönhetek mindent. Ezért elmondom vallomásomat Rólad. Mindent, amit tudok, és hiszek, és amit egy életen keresztül tanultam Tőled.

Ott ülök melletted, és tudom, hogy figyelsz minden szavamra, hiszen Édesanyám vagy. Nekem elég, ha Te figyelsz rám.”

MEGJEGYZÉS:

NAGYON KÉREM AZ OLVASÓT, HOGY AZ ALÁBBI TANULMÁNYOMAT ÚGY OLVASSA, MINT AHOGY AZ A HÍRES MONDÁS IS ÁLLÍTJA: „NEM ELLENED, HANEM ÉRTED HARCOLOK!”. AMIKOR KRITIKUS HANGVÉTELLEL ÍROK, AKKOR NEM AZ EGYHÁZAT, SAJÁT ÉDESANYÁMAT BÁNTOM, HANEM, ÉRTE KÜZDÖK, OLVASÓIMMAL EGYÜTT.

 

I.RÉSZ

Felmérés a máról

Minduntalan nekünk szegezik a kérdést jó szándékú hívek is: Hogyan tovább magyar egyház?

Teljesen érthető, sőt szükségszerű az ilyen jellegű kérdés, hiszen ezzel kapcsolatban is áll a magyar mondás, hogy „ezt csak a vak nem látja”. Sajnos a jelek arra mutatnak, hogy nagyon sok vak van közöttünk, lentről fölfelé. Nem szabad un. strucc-politikát folytatnunk, mert minden elképzelést felülmúlóan fogy a keresztények létszáma hazánkban.

Szándékosan csak Magyarországról beszélek, mert mindenki a maga portája előtt söpörjön. És semmiképpen sem akarok abba a hibába esni, hogy tanácsot adjak azoknak, akik nem a magyar egyház kötelékéhez tartoznak. Épp elég megbirkóznom azzal az ismert problémával, amelyet maga az Úr Jézus élt át Názáretben, amikor is kikergették a zsinagógából, és meg akarták ölni. Ekkor mondta: „Senki sem lehet próféta a maga hazájában.” Éppen ezért megint csak, mint történész nyúlok a kérdéshez, és a keresztény sajtóban megjelent adatokra hivatkozom.

Az Új Ember 2013. október 6.-i számában a második oldalon megjelent „Mi lesz veled, vallás?” Nagy Enikő cikkére hivatkozom, melyben „vallási önbesorolás százalékokban” grafikon is jelzi a tragikus helyzetet” (De már most felhívom a figyelmet, hogy ez három évvel ezelőtt jelent meg, és azóta még megdöbbentőbbek a statisztika adatai). Az író az elhunyt neves szociológusnak, Kopp Máriának kutatásaira építi fel megállapításait. Az említett szociológus négy évenként jelentette meg a hazai ifjúságkutatás eredményeit. Amiről most adok tájékoztatást, az a negyedik felmérést tükrözi. E szerint a bizonytalanság az egyik legmeghatározottabb tényező a 15-29 éves korosztály életében. A fiatalok ebben a kaotikus világban nehezebben köteleződnek el, kevésbé kötnek házasságot. Bizonytalanok mindennel kapcsolatban: továbbtanulással, a menni vagy maradni kérdésével, vagy a jövőjükkel. Ugyanakkor vágynak a rendezettségre, nem keresik a változást, bár az mindig megtalálja őket….

Tény, hogy a vallás számukra egyre kisebb jelentőséggel bír. Ennek első jelét már a 2000-2012 közötti statisztikai felmérés jelezte, mely szerint a fiatalok vallásossága mintegy harmadával csökkent. Míg a 2000 évek elején a többség így vagy úgy vallásosnak tartotta magát, 12 évvel később már a 40%-ot sem éri el az arány. Hasonló tendencia figyelhető meg az Istentiszteletre, misére járás gyakoriságában is. A havonta templomba járók esetében 40%-os volt a csökkenés, - az évente többször misén résztvevőknél pedig 50%. Ezzel együtt jelentősen emelkedett a soha, vagy ritkábban templomba látogatók száma is.

Egy más irányú felmérés igen fontos üzenetet rejt magában a családokra vonatkozóan. 2000-ben még 40%-nyian vélték úgy, hogy vallásosan nevelkedtek odahaza, addig 2012-ben 30%-ot sem érte el ezek aránya. Az is kiderül a felmérésből, hogy a vallásos nevelésben részesültek többsége nem távolodik el teljesen az egyháztól. Vagy, ha igen, akkor nagyobb ünnepeken még felkeresik a templomot.

Újabb adat: 2008-ban a fiatalok több mint fele lelkesedett az egyházi esküvő gondolatáért. 2012-ben már jóval kevesebben. – Úgy tűnik tehát, hogy az egyház a fontos évfordulók megünneplésének intézményeként is veszít jelentőségéből.

Összességében elmondható, hogy a 2012-es eredmények a vallás térveszteségéről tanúskodnak. Újdonság a korábbi évekhez képest, hogy a vallásukat nem egyházi keretek között megélők aránya is csökkent. Ez azt jelenti, hogy nagy általánosságban nem az individualizáció, az egyéni vallásosság, hanem az elvallástalanodás, a vallás iránti közöny irányába halad a fiatalság. Minden bizonnyal nagy szerepet játszik ebben az is, hogy a 15-29 éves korosztály szülei már abban a korszakban nőttek fel, amelyet egyértelműen a vallási hanyatlás jellemzett. Csökken tehát a családnak a vallás-átadására való törekvés. Kopp Mária kutatásai egyértelműen jelzik, hogy a fiatalság a szekularizált társadalom jövőképe felé halad.

Épp azért írtam a bevezetésben, hogy egyházunk jelenlegi állapotát, az üres templomokat, már csak a vak nem látja.

Az eddig írtakat világi emberek tárták föl. Most azonban tovább lépek, és még mielőtt a magam gondolatait vetném papírra, közlöm Ostie Zoltán paptestvérem véleményét, mely megjelent a Magyar Nemzet november 28.- számában. Az interjút Pethő Tibor főszerkesztő készítette vele. Az egyoldalas és arcképével illusztrált interjú teljes szövegéből most csak az egyház jövőjével kapcsolatos állításait idézem. Az ő véleménye azért is jelentett nagy meglepetést számomra, mert ilyen bátor kijelentéseket paptól a sajtóban még én nem olvastam. Ostie atya különben a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) elnöke, és a Belvárosi Főplébánia vezetője. Tehát az ő álláspontja nem közömbös, sőt nagy súllyal vet a latba. A főszerkesztő az egyre aggasztóbb paphiánnyal kapcsolatban kérte véleményét a neves egyházi személytől. Íme a válasz: „A jelenlegi plébániai struktúra nem tartható fenn tovább. Összeomlással fenyeget, nem tud segíteni küldetésünk teljesítésében. Helyette olyan missziós centrumokra lenne szükség, amelyeknek megfelelő lelki kisugárzásuk van. A missziós centrumban, közösségben élnének a papok, együtt dolgoznának a laikus munkásokkal. Sajnos paptestvéreim rendkívül magányosak, túlterheltek, kiszolgáltatottak, sokan tönkre is mennek. Nem lehet hosszú időn át nyolc falut ellátni. Ez képtelenség. Ebben a helyzetben a lelkiélet, a lelkipásztori szolgálat közönséges munkává válik, és egy pap sokszor csak szentségkiszolgáltató funkcionáriusként működik, ami könnyen lelki meghasonulást okozhat. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy egy agyonnyúzott magányos plébános képtelen értelmi életet folytatni…. Van egy réteg, amely hősiesen helytáll. Ezeknek a szentéletű atyáknak köszönhető, hogy a rendszer még működik. Vannak viszont tönkrement emberek, akik nem képesek ellátni evangelizációban betöltendő szerepüket. Összegezve: Nincs jó állapotban a hazai papság……. A Nyugat-európai papság már régen tönkrement. Ott már harminc éve látszottak a hanyatlás jelei. A papok jó része elvilágiasodott, hivatalnokként működött tovább, még hitoktatást sem vállalt. Nyilván vannak más helyek is a világban, ahol a kereszténység erő, virágzik. Ilyen pl. Dél-Amerika, - nem véletlen, hogy Ferenc pápát is innen hívta meg Isten egyházfői szolgálatára”.

Ez az interjú nemcsak engem, de sokakat meglepett. A téma ugyanis eddig tabu volt, és egyházi személynek nem illett róla beszélni. Jónak láttam tovább tájékozódni. Elsőként a hierarchiának egy idős püspökét kérdeztem meg, hogy mi a véleménye mindarról, amiről Ostie nyilatkozott. Válasza megdöbbentett, de nem lepett meg: „Igen, így van, de sehol senki nem lép tovább”.

Ez is mutatja, hogy olyan központi és igen nehéz témát vettünk szemügyre, melynek megoldásához az isteni kegyelmen kívül sok minden másra is szükség van. Egyelőre a bevezetésnek szánt két oldalt most félreteszem, és a magam, közel 75 éves papi tapasztalatom alapján folytatom a témát.

 

II.RÉSZ

Történelmi háttér-elemzés

Mindenekelőtt nézzünk a múltba, méghozzá a XVI. századba, a mohácsi tragédia utáni korszakba. Tudnunk kell, hogy a mohácsi ütközetben magyar püspökök zöme hősi halált halt, élén az érsek zászlós úrral, akinek holttestét a magyar zászlóval takarták le. A század elején már egyre nagyobb méreteket öltött a protestantizmus terjedése. Először Luther tanai hódították meg még a szerzetesek egy részét is (a ferences Sztáray és a többiek). Utána Kálvin, Helvét hitvallása vette át a szerepet. Sőt megjelentek a Szentháromságot tagadó unitáriusok is. A század közepén a tridenti zsinat, látván a nyugati egyházszakadást, összeszedte minden erejét, és a jezsuitákkal az élen egy új korszak létrejöttén fáradozott. Érthető módon a centralizmus jegyében oldott meg minden előtte álló problémát. Azt lehet mondani, hogy a II. vatikáni zsinatig ez a törvényekhez görcsösen ragaszkodó, és mindent az egyházi fegyelemmel megoldani akaró szellem uralta a nyugati római katolikus egyházat.

Nagyon sokan vagyunk, akik nemcsak, hogy nem rajonganak a Habsburgokért, hanem átoknak minősítik az osztrák-magyar monarchia évszázadait. Én sem rajongok értük, de mint katolikus egyháztörténész, letagadhatatlan ténynek kell mondanom, hogy a Habsburgok nélkül aligha lehetne ma a magyar katolicizmusnak négy érseksége, nyolc püspöksége! Köztudott, hogy ezeknek nagy része a Habsburg császárok és magyar királyok kényszerintézkedései révén jött létre. Ezt az időszakot nevezzük ellenreformációnak, amikor a teljesen protestáns városok élére Bécs olyan vezetőket állított, akiket megbízott az akkor újra visszaállított katolikus püspökségek megszervezésével is.

Az is tény, hogy az Oláh, Telegdy, Pázmány Péter féle nagyformátumú szellemóriások és nagy hazafiak hatására néhány évtizeden belül a magyar főnemesség nagy része visszatért katolikus hitéhez. Pázmány vezetésével a nagyszombati egyetem főnemesi hallgatóságának minden tagja Mária-kongreganista volt. Erdélyben a Báthory fejedelmek voltak a katolikus egyház apostolai.

A XVIII. századtól ez a katolikus restauráció megtorpant, sőt a szekularis világszemlélet hatására ellentétes irányt vett. II.József, majd a francia forradalom eszméinek terjedése mellett kialakult a Werbőczy koncepciójára épült magyar főurak feudalista világa. Ez azt jelentette, hogy a törökök által tönkretett Magyarországon évszázadokon keresztül csak a nemeseknek volt joguk és lehetőségük az igazi emberi élet és a gazdagodás feltételeinek megteremtéséhez. Sajnos ebben az egész tragédiában a főpapság is szerepet vállalt. Ennek következményeként jöttek létre a több ezer holdas egyházi birtokok. Közben természetesen voltak kiváló és szentéletű keresztények, papok és világiak, szerzetesek, püspökök, akik szerették volna megfordítani a szekér rúdját. Gondoljunk pl. Prohászkára, aki még 1922-ben sem tudta rábírni Csernoch János hercegprímást, hogy legalább a trianoni tragédiára való tekintettel a magyar hierarchia önként mondjon le hatalmas vagyonáról. Ekkor mondta Prohászka azt a híres prófétai mondatát: „Vagy lesz reform, vagy jön a revolúció, - de az véres lesz!”

Végtelenül szomorú, hogy még Serédi Jusztinián, a híres egyházjogász is annak a téveszmének volt a rabja, hogy az egyház tekintélye szoros összefüggésben áll vagyonának nagyságával. S mindezt akkor vallotta, amikor a Vatikán már évtizedekkel előbb elvesztette az egyházi állammal együtt óriási vagyonát. A magyar egyházi vezetőség nem vette figyelembe az idők jelét. Beigazolódott Prohászka jövendölés: a véres kommunista diktatúra kellett ahhoz, hogy ez a tragikus állapot megszűnjék. – Ne felejtsük el azt sem, hogy 1918-ig a magyar hierarchia tagjait, még a káptalani stallumok kanonokjait is a bécsi udvar nevezte ki, természetesen a hozzá lojális egyházi személyek közül. A rosszul értelmezett „apostoli király” főkegyúri privilégiumára hivatkozva, a király kinevezését Róma csak jóváhagyta. Ilyen összetételű volt a magyar hierarchia a Horthy korszakig.

 

A történelmi háttér első felvonása – mint láttuk – szomorú képet nyújt az elmúlt évszázadokról. Ennek ellenére igen fontos, hogy a mérlegelésnél ezt is pontosan lássuk, hiszen óriási tehertételt jelent számunkra ez a múlt. De a múltba nézésnek van egy másik aspektusa is. Ez viszont pozitív. A kommunista diktatúra és az azt követő liberális szemlélet kitörölte a köztudatból azt a minden elképzelést felülmúló restaurációt, amely Prohászka Ottokár nevéhez fűződik. Ő éppen a szabadkőművesek által irányított liberális világban vállalkozott egy olyan feladatra, melynek még a megemlítése is bátorít minket. Ennek analízise mind a mai napig tart: Schütz professzor 25 kötete(ÖM.), majd az utolsó évtizedekben elindított Prohászka kutatások és konferenciák, valamint az én Jubileumi Sorozatom 9 kötete.

 A Gondviselő Isten irgalmát kell látnunk abban, hogy a magyar egyház számára egy Pázmány Péterhez hasonlítható személyiséget küldött akkor, amikor a felső- és középosztályt már-már teljesen megmételyezte a liberalizmus. Épp Prohászkától tudjuk, hogy az 1870-es években a szemináriumok inkább kaszárnyához hasonlítottak, mint a kispapok otthonához. A kispapoknak a négyéves kiképzés alatt igen gyér teológiai képzésben volt részük. A papság tekintélye pedig ennek következtében egyre csökkent. A püspökök nagy része főnemesi családokból származott, - grófok, bárók szép számmal voltak a hierarchiában. Ekkor és ebben a környezetben kezdte el Prohászka nagy lelki vívódások közepette azt a reformot, melynek lényege: mindenekelőtt imádkozó szent papokra van szükség! A római Germanicum Hungaricumból hazatérve, két doktorátussal (filozófia és teológia) elkezdte az alapokat lerakni. Kispapjai 1882-1905 között saját szemükkel látták, mit jelent a Krisztus-követés magyar földön a szeminárium falai között.  Kb 250 létszámú közösséget képzeljünk el az esztergomi kis- és nagy szemináriumban. Megtanította a jövendő papi generációt imádkozni, elmélkedni, lelki életet élni, műveltté, olvasottá válni. Évről évre kb. tíz kispapot indított útjára Esztergomból. Nevéhez fűződik a mindmáig ismert Regnum Marianum papi közösségének létrejötte, mely eleinte a budapesti, majd később az ország minden részéből a hittanárok lelki- szellemi vezetését tűzte ki céljául.

1906-tól mint székesfehérvári püspök az egész ország irányítójává vált. Még liberális, ateista újságok is elismerték, hogy rendkívüli személyiség állt a katolicizmus élére. Ő nyíltan a munkások, a szegények oldalára állt, és nem az egyházi vagyon gyarapítására törekedett, hanem püspöki birtokának földosztójává vált. Hogy milyen tekintélye volt, mi sem mutatja jobban, minthogy 1920-ban Horthy kormányzó benne látta egyedüli biztosítékát annak, hogy keresztény- nemzeti alapokon nyugvó kormányának ő legyen a miniszterelnöke. Ezt nem vállalta, de a Nemzetgyűlés első évében, mint aktív képviselő részt vett.

Prohászka nemcsak a papságra volt nagy hatással, hanem a világiakra is. A századfordulón a férfiak teljesen vallástalanokká váltak, olyannyira, hogy a templom küszöbét sem lépték át. Prohászka meghódította egyenes, őszinte, férfias beszédeivel az ország férfi társadalmát. Új alapokra helyezte a munkások és a nők pasztorációját. Szociális Missziós Társulat néven új szerzetesi közösséget alapított Farkas Edittel. Feladatukká tette, hogy a mindennapi életben küszködőket és elesetteket gondozzák. 1927. április 2.-án az Egyetemi templom szószékén kapott agyvérzése után halt meg.

Mint az ő szellemiségén nevelkedett keresztény és az örökségét tovább vivőknek talán utolsó láncszeme, tapasztalatból tudom, hogy mit jelentett a trianoni korszakban ez a prohászkai reform. Az akkori nuncius nem egyszer kijelentette, hogy a papokon észreveszi, hogy ki volt Prohászka tanítványa. Hatására valóban a papság és a keresztények tömege hívővé vált. 1920-tól  harminc éven át az új főpapok már az ő szellemében vezették a magyar egyházat. A szerzetes rendek, papi szemináriumok, a Regnum Marianum, a Mária Kongregácio, az Emericana, a Cserkészet, a Kalot, a Kioe, az Emszo és számtalan egyházi és világi közösség a Prohászka által megindított és kiteljesült reform eszméiből élt. Ennek tudható be, hogy ez a szellemiség nemcsak a háború kitöréséig, hanem még a kommunista diktatúra első tizenöt évében is éltető energiát adott a magyar keresztényeknek. A véres diktatúra, majd az azt követő hitellenessé vált un.neoliberalizmus nem véletlenül akarta kiirtani még a neve emlékét is a nép tudatából, és minden házkutatásnál elvitték Prohászka műveit. Ez az üldözés odáig fajult, hogy az új papi generáció a rendszerváltozásig nem is tudott róla jóformán semmit.

 

III. RÉSZ

 

Ezekután újra térjünk vissza a mába, hiszen az eddigiek csak a hátteret pontosították, hogy lássuk mit örököltünk. Markánsan kirajzolódott a negatívumok és a pozitívumok világa. Mindannyian meg vagyunk győződve, hogy ha nem tör ránk a II. Világháború, és nem zúzza szét keresztény-nemzeti tudatunkat az utolsó hetven év, akkor ma virágzó hitélet van magyar földön. Mostanra ért volna be mindaz, ami Prohászka és az általa vezetett reform nemzedék meg kívánt valósítani. – De tudjuk, hogy épp az ellenkezője történt.

Most tehát a jelennel kell foglalkoznunk, mégpedig úgy, hogy megint két részre osztjuk megfigyelésünket: egyrészt kendőzetlenül beszéljünk az egyre kilátástalanabbnak látszó negatívumok világáról, másrészt vegyük észre e sarkaiból kifordult világban a még mindig reményt keltő pozitívumokat is.

Menetközben vettük észre, hogy milyen sebezhetőek vagyunk. A kommunizmus sátáni manővere a békepapi mozgalmon keresztül megbénította az alsó papság egy részét. Eleinte a hierarchia igyekezett hősiesen ellenállni, de a kikényszerített ún. megállapodásokkal és az ellenállók letartóztatásával pánik hangulat jött létre. Pontosan emlékszem, hogy a tárgyalást vezető Czapik érseket azzal riasztgatták, hogy a szerzeteseket Szibériába internálják, ha nem ülnek le tárgyalni. Ilyen légkörben néhány éven belül a magyar katolikum legfőbb bázisát, a falusi és a vidéki kisközösségekből álló erős bástyájukat felszámolták. A ma már teljesen elhibázottnak minősített vatikáni ún. Ost-Politic még zavarosabbá tette az összképet. Mindenki, még a világ nagy politikusai se számítottak a szovjethatalom összeomlására. Tény, hogy a rendszerváltás beköszöntésekor a magyar egyház már romokban hevert. Valamit elrontani, összetörni, megsemmisíteni könnyen és gyorsan megy, de romokra virágágyasokat ültetni és új erdőt telepíteni évtizedek munkája.

Bármennyire nehezemre esik, mégis kénytelen vagyok a történész kegyetlenségével rámutatnom az utolsó időszakból olyan tényekre, mely ek mögött nemcsak egyszer-kétszer előforduló eset húzódik meg, hanem az ebből kialakult megkövesült állapot.

A papi élet a szemináriumokban kezdődik. Ebben teljesen megegyezik mindenki véleménye Prohászkáéval. Az elvérzett egyház nem tudott kinevelni egy új papi nemzedéket, egyrészt azért, mert egyre kevesebben választották a nagyon szürkévé formálódott papi életet, másrészt a szemináriumi élet a gyakran lélek nélküli teológiai oktatás, nem vonzotta a fiatalokat a papi életre. Így aztán nem sok választék maradt a felvételi vizsgákon. Közben ne felejtsük el, hogy az utolsó ötven évben a családok élete is egyre drámaibbá, sőt tragikussá vált. Ebből a társadalmi közegből érkeztek és érkeznek ma is papságunk új tagjai. Tehát minden vonalon csak nehézségek, megoldhatatlan problémák teszik szinte tehetetlenné a változást követelőket. Szinte megbénítják az embert.

A szemináriumokban még ma is egy olyan rendszerre készítik fel a kispapokat, melyről Ostie Zoltán,- mint láttuk- azt állítja, hogy összeomlott, és helyébe valami újat kellene állítani. Ne csodálkozzunk tehát, hogy egy ilyen negatív, eleve összeomlásra ítélt jövőképért nem lelkesednek a fiatalok. Azok ugyanis, akik évenként jelentkeznek felvételire a szemináriumokba, nagyon jól látják a kiüresedett templomokat és saját fiatal társaik közönyét, sőt ellenszenvét. Egészen érthető, hogy ilyen vértelen, lehangoló, nem ambicionáló hivatáshoz nem vonzódnak. Ostie plébános nyíltan kimondja, hogy a plébániákból álló egyházmegyék sorsáról, jövőjéről van szó. Megállapítása teljesen megalapozott, jogos és gyors intézkedések sorozatát igényli.

1998-ban még bátran mertünk gondolkodni és írni az egyre rohamosabban felénk zúduló vészhelyzetről. A Vigilia 1998. augusztusi számában egy fiatal lelkész, Juhász Ferenc és a Vallásszociológiai Központ (OLI) egyik munkatársa, Révay Edit, leírták kutatásaik eredményét. Akkor még két elgondolás között lehetett volna választani: új stratégia mentén megmenteni a még szép számban élő hívek közösségeit, - vagy választani a könnyebb megoldást: az egyházmegye főpásztora a pap nélkül maradt plébániákat is a szomszéd plébánosára bízza. Ezt nevezik „oldallagos” ellátásnak. Ez vezetett ahhoz, hogy ma már természetesnek kell vennünk, ha egy plébánosnak, legyen az harminc vagy hetven éves, a saját székhelyén kívül még három-öt egyházközséget kell, kellene ellátnia. Ez az az állapot amiről Ostie Zoltán plébános írásom első részében beszélt. A lelki pásztorok is egyértelműen azt állítják, tapasztalják, hogy fizikai és lelki lehetetlenség egy papnak megfelelnie egy ekkora kihívásnak.

Sajnos a hierarchia az előbb említett két lehetőség közül ezt az utóbbit választotta. Ezt nevezik a Vigiliában megjelent cikk írói „mesterséges életben tartásnak”. Az egyházmegyék kormányzó szerveinek saját szemükkel kellene látniuk – szerintem látják is, - hogy ezekben a plébániákban és templomokban évről-évre fogy a hívek száma, a Szentségek vétele, a házasságkötések, a keresztelések, kivéve egyelőre még a temetéseket.  Életerős egyházi közösségek esnek kómába, és az agónia szinte minden esetben beáll a teljesen magára hagyott, plébános nélküli egyházközségekben. Ilyen esetben ugyanis az egyházi hatóság legtöbbször felszámolja a plébánia hagyományos struktúráját, hagyja összeroskadni az épületeket, vagy eladja, és más célokra engedi át.

                                                                                                                                         

Hogy mennyire központi kérdésről van szó mutatja az is, hogy az Apostoli Szentszék Magyarország egykori nunciusa, Karl-Josef Rauber érsek is mérlegre tette ezt a kérdést. Így nem kell attól tartanom, hogy az olvasó engem vádol a kritikus hangvétel miatt. 2000-ben Csillebércen hitoktatók és világi teológusok előtt összefoglalta a Vatikáni Zsinat határozatait a világiak nélkülözhetetlen szerepéről, és kifejtette, hogy a zsinat egyházképe a minden keresztény közötti közös jelleget helyezte előtérbe. Ezért már le kellene bontani azokat a mesterségesen létrehozott frontvonalakat, melyek két „osztályba” különítették el a keresztényeket: klerikusokra (papok) és világiakra. Aki végighallgatta az érsek beszédét, és elolvasta az Új Emberben 2001. januártól-márciusig hét részben közölt magyar fordítását, azonnal észrevehette, hogy mindezt elsősorban a magyar egyház kritikus helyzete miatt mondta el. Nálunk ugyanis nem omlottak le ezek a bástyák, annak ellenére, hogy az ország plébániáinak több mint ötven százaléka pap nélkül tengődik, sorvad, vagy semmisül meg. A nuncius hivatásánál fogva jól ismeri az egyetemes egyház régióit, és reflektorfénybe állította a Latin-Amerikában élő keresztények bázis-közösségeit. A hívek óriási létszáma miatt a dél-amerikai egyház nem is tudná megtartani a híveket e közösségek világi apostolai nélkül. Az igeliturgia, a közös szentírásolvasás jelentősége olyan nagy, hogy saját hivatal jött létre ápolására, tudniillik az Isten Igéjének megbízottjáé, delegado de la palabrá-é. Ezt a hivatást, hivatalt ugyanúgy elláthatják nők, mint férfiak. …. Egy nuncius természetesen nem avatkozhat bele az egyházmegyék belső életébe, és mint minden nagykövet közvetlenül nem gyakorolhat befolyást ama ország közvéleményének formálására, ahova küldetett. Mégsem lehet véletlennek mondani, hogy kik előtt mondta el beszédét, és miért jelentette ki, hogy „a hívőknek Isten népévé való összegyűjtése már nemcsak egyoldalúan föntről lefelé húzódó vertikális vonal mentén zajló folyamat, hanem olyan horizontális vonal is, amelyen közösen fogadják, hallgatják, tanúsítják és ajándékozzák tovább az Isten által adott üdvösséget.” (Új Ember 2001. március 25. 6. lap) –

Ha a vertikális és horizontális vonalat kivetítem és lerajzolom, óriási kereszt lesz belőle: +. Épp erről van szó: most ez alatt a kereszt alatt megy fel a Kálváriára Édesanyánk, az Egyház, itthon magyar földön. A stációk ismertek, hiszen mi magunk esünk egyre mélyebben, a földre. Krisztus agóniája bennünk! Mindenki érzi, tudja, hogy a fő és mellékszereplőket csak be kell helyettesítenünk az első keresztút keretébe. Meg vannak saját Pilátusaink, Heródeseink, Kaifásaink, Júdásaink, Simon Pétereink, Síró- és Sirató Asszonyaink, de vannak – nem is kevesen – Cirenei Simonaink, Veronikáink is! A kereszt függőleges és vízszintes gerendáját nem lehet szétválasztani, mert a kettő együttesen alkotja Jézus keresztjét. Ezért ezt a keresztutat is együtt járjuk. Itt már nincsenek „osztályok”, főpapok és laikusok, bíborosok, káplánok, és a sor végén kullogó világiak, hanem Isten népe, melyben maga Krisztus agonizál, és áldozza fel magát a Feltámadás biztos tudatában.

 

Sok anomáliához vezet ez a mesterséges életben-tartás. Pl a központi plébánosra rábízott templomokban sokszor olyan időpontokban van a heti szentmise, amikor a község népe, még ha akarna is, nem tud a templomba menni. Én magam vagyok a tanúja annak, hogy pl. egy neves, jó hírű katolikus községben, augusztusban délután 4-kor volt hirdetve a szokásos heti szentmise. Mondanom sem kell, hogy a nagyméretű, csodálatos szép templomban egyedül csak a sekrestyés volt jelen.

Mint minden leépülésnél, ennél is dominószerűen működnek a destruáló tényezők.

Első helyen említem a fegyelmet. Köztudott, hogy a magyar papság mindig is híres volt fegyelmezettségéről, a hierarchia iránti engedelmességéről. Az ember gyarlóságához tartozik, hogy mihelyst az elöljáró pozíciója gyöngülni kezd, a beosztottak merészebbek kezdenek lenni. A megyés főpásztorok kezében a nyári dispozíciók jelentették ennek mércéjét. A dispozíciót, az áthelyezést ugyanis mindenki szent -és sérthetetlennek tartotta. Ezt tudták a püspökök is. Az ellentétes folyamat akkor indult el, amikor a dispozícióba a kommunista államhatalom belenyúlt, sőt parancsolt. Ezzel felborult az egyensúly a főpásztor akarata és a papság engedelmessége között. Jelenleg ott tartunk, hogy vannak olyan egyházmegyék, ahol a dispozíciót már nem a püspök tartja a kezében, hanem, átengedi azok kezébe, akik szeretnének más helyre menni. Ilyen esetben azt tanácsolja a püspök, hogy a „felek” (az érintett plébánosok) beszéljék meg egymás között, és, ha dűlőre jutottak, szóljanak neki és akkor ő,- a püspök-, a placet-et megadja. Természetesen ez -által a püspök tekintélye és függetlensége óriási csorbát szenved.

Egy másik terület az anyagiasság. Tudjuk nagyon jól az Újszövetségből, hogy ez is beletartozik a három nagy kísértésbe (a szemek, a test kívánsága és élet kevélysége 1Jn 2,16). Ez a nagy kísértés nem kerül ki bennünket, papokat sem. Több főpásztor panaszkodik a miatt, hogy az ún. „oldallagos” ellátásnak nemcsak bírálói, hanem haszonélvezői is vannak. Tudniillik az új odacsatolt plébániák egyházi adóját, a szolgáltatásokból befolyó összegeket (pl. vidéken a még most is sok temetés), az újonnan kinevezett plébános kapja. Ez tehát egyes régiókban igen nagy plusz jövedelmet jelent. Ha a megüresedett plébániákra jól kiképzett világi kisegítőket helyeznének, akkor ez az összeg őket illetné meg. Tehát érthető a probléma lényege: az anyagiasság.

Akárhonnét is közelítsük meg a kérdést, a lényeg az, hogy a magyar egyház papságának létszáma feltartóztathatatlanul csökken. 1948-ban a szerzetes papokkal együtt közel tízezer volt az egyházi személyek létszáma. Az egyházüldözés hetven éve alatt a működő papok létszáma három ezerre zsugorodott… 2000-ben az egyházi statisztika 2.300 személyt sorolt az aktíve működő papsághoz. Azóta rohamosan csökken a szemináriumokba jelentkezők száma. Vannak egyházmegyék, melyekben évente vagy senkit, vagy 2-3 diakónust szentel a püspök. Ugyanakkor az elhunytak száma háromszorosa a papi életet kezdőknek. Azt is tartsuk szem előtt, hogy a még működő papok életkora átlagosan hatvan év. Őket még „fiataloknak” szokás nevezni, pedig hatvan fölött a testi leépülés már megkezdődik. Ezekre nehezednek rá az „oldallagos” ellátás következtéből fakadó újabb terhek. Ezért nem lehet csodálkozni, hogy fáradtan ülnek autójukba, és látják el a rájuk rótt feladatokat. Legtöbbjük előbb-utóbb kiégett személyiséggé válik.

 

Amint láttuk tehát a magyar egyház, élén a főpásztorokkal, egy óriási lehetőség előtt állt a rendszerváltozáskor. A kommunizmus alatt ugyanis nem lehetett érdemben változtatni a struktúrán, de azóta elmúlt 26 év. Ez alatt a negyed évszázad alatt nemcsak mi papok, hívek láttuk, hogy mily tragikus helyzetben van az egyház, de legfelsőbb helyről is kaptunk bíztatást és jövőképet. II. János Pál pápa magyarországi útja alkalmával szemmélyesen vázolta fel a magyar püspöki kar előtt, hogy az ország missziós területté vált. Azóta, - mint már említettem - az egyik vatikáni nuncius, Reuber érsek még a modellt is felvázolta, hogy mit kellene tennünk……

Szinte érthetetlen, hogy ennyi saját negatív élményünk és figyelmeztetés ellenére nem a misszió perspektíváját vetítettük magunk elé, hanem az összes lehetőség közül a legreménytelenebb utat választottuk, azt a bizonyos „oldallagos ellátást”.

Ezzel párhuzamosan sok minden közrejátszott abban, hogy rohamosan sorvadt az egyház belső élményének világa. Tudniillik a II. Vatikáni Zsinat -bármennyire is segített egy új egyházkép létrejöttében, mégis a liturgia vonalán több olyan rendelkezés is látott napvilágot, melyek nem kedveztek a hozzánk hasonló, lelkileg tönkrement nép vallásos életének. Szeretnék rámutatni arra, hogy Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Harmath Artúr, Rajeczky Benjamin és sok más vezetésével sikerült összegyűjteni népünk énekkultúrájának több évszázadon keresztül megmentett értékeit. Ez a gyűjtő munka negyven évig tartott. Mire elkészültünk, és közkinccsé tettük a plébániákon, jött Rómából a várva várt reform a liturgia vonalán is. Végre minden helyi egyház a maga nyelvét használhatja a liturgiában, a szentmisén épp úgy, mint a szentségek kiszolgáltatásánál. A tridenti zsinat által kötelezővé tett latin nyelv használata ezzel megszűnt. Igen ám, de arra a liturgia vezérei nem gondoltak, hogy eddig épp a népi énekek gazdagították meg a helyi egyházak vallásos érzületét. Ez az anyanyelven énekelt, intimitásnak is nevezhető élmény-köteg maradt el, és van sorvadó félben.

Megoldást nem tudnék adni. Hiszen értem én Róma szándékát, hogy a szentmise legyen keresztény hitünk és vallásosságunk központja. Ezért a szentmisét közösen mutassuk be. Ne csak a pap imádkozza végig latinul, hanem saját nyelvünkön mindannyian. Legjobban Szent Ágoston szavaival tudok rámutatni a problémára: „Aki énekel, kétszeresen imádkozik.” A népi énekekben annyi áhítat, istenes érzület, melegség, intimitás van, hogy e nélkül a magyar Karácsonyt, a Nagyböjtöt, a Húsvétot, a Pünkösdöt elképzelni sem lehet.(Mennyből az angyal… A keresztfához megyek… Feltámadt Krisztus, ..Jöjj Szentlélek Úr Isten…Boldogasszony anyánk..)

Összességében arra a megállapításra jutottam, hogy a mostani templomi légkör állapota többszörösen rosszabb, mint a latin nyelven végzett liturgia idején. Akkor ugyanis a templomot színültig megtöltő hívek a legtermészetesebbnek vették, hogy nekik kell a liturgia rájuk eső részét felmagasztalni, s Istenhez méltóvá tenni. Ezzel szemben most épp ez a motívum hiányzik! Helyette maradt az egyházi előírások állandó hangoztatása, t.i hogy egy hívőnek vasárnaponként mindenképpen szentmisére kell menni. Mostanában ugyan nem mondják azt, ha nem megy, súlyos bűnt követ el,- ennek a tudata azonban a  papságban és a hívek egy részében még él. Az élmény helyébe lépett tehát a parancs, a noszogatás. Lényegét tekintve így vagyunk a többi szentséggel is. Gondoljunk az eszmefuttatásom elején közölt statisztikára, mely kimutatja, hogy rohamosan fogy a keresztelés, a templomi esküvők, sőt most már a temetések száma is.

Ez is egyik - talán a legfontosabb- oka annak, hogy még az egyházi iskolákban is megdöbbentő a részvétlenség az előírt templomi liturgiákon. Az osztályok számára előírt hétköznapi szentmisén az osztálynak csak néhány százaléka van jelen. (Ismerek olyan iskolát is, ahol az idős hittanár írásban kérdezte meg tanítványait, hogy mi a véleménye a hittanról. A válasz megdöbbentő volt. - Nem látom értelmét, hogy miért kell hittanórára mennem.) Ebben a légkörben élők számára mit jelenthet egyáltalán a mi vértelen, sápadt, élmény nélküli istentiszteletünk? Sajnos akarva, nem akarva a vasárnapi szentmisék iránti lelkesedést nem tudjuk érvényesíteni és tovább adni. És ezt nemcsak az említett budapesti plébános, Ostie Zoltán látja így: Nem lehet hosszú időn át nyolc falut ellátni. Ez képtelenség. Ebben a helyzetben egy pap sokszor csak szentségkiszolgáltató funkcionáriusként működik, ami könnyen lelki meghasonulást okozhat. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy egy agyonnyúzott magányos plébános képtelen értelmi életet folytatni….

Ugyanezt már évtizedekkel ezelőtt mondta a híres ciszterci Borsod-pusztai remete, Halász Pius is, amikor plébános korában vasárnap több misét kellett bemutatnia. „Testvérek, ezt már nyállal sem lehet bírni.” – vagyis kiszárad a misét bemutató nyelve, szíve is. Ő pedig a liturgia nagy mestere volt.

Ha hozzávesszük azt a megdöbbentő tényt, hogy az ősegyházban az ún. „napi kenyértörés”liturgiájában csak szentírási szövegek és imádságok töltötték ki az istentiszteletet, és prédikáció nem volt, akkor még jobban megérthető a következő észrevételem: Az Istenre szomjas hívek ma inkább egy jó prédikáció miatt hajlandók még templomba járni! Ez viszont mutatja, hogy valami nagy baj van. A lényeg accidenssé vált, s nem a szentmiseáldozaton van a hangsúly, hanem a szentbeszéden. Ezért van aztán az a nagy sóvárgás a jó prédikátorok és lelkigyakorlatot vezetők iránt. Sajnos a kiszáradt lelkű paptestvéreim ezt az igényt sem tudják már kielégíteni. Marad az, ami a mai ember számára legnehezebben elviselhető: a szertartás. Természetesen jól tudom, sőt nagyon jól tudom, hogy liturgia nem létezik szertartás nélkül, de ha az előírt istentiszteleti szabályokat (keresztvetés, térdhajtás, szövegolvasás, mozdulatok stb.) mögött nincsen lelkesedés, szenvedélyes Istenhódolat és emberszolgálat, akkor az elviselhetetlenné válik még a hinni akaró, templomba járók számára is.

Ha közben arra gondolunk, hogy az egyházmegye főpásztora eleve olyan, már-már elviselhetetlen terhet rak elcsigázott papjaira ezzel az oldallagos ellátással, mely teherről ő maga is tud, akkor érthető, hogy megromlik a viszony a beosztott és az elöljáró között. Vagyis óriási felelősség van a hierarchián.

A fentiek felvázolása után, egyáltalában nem lehet csodálkozni, hogy templomaink egyre üresebbek lesznek. Valóban szolgáltató vállalattá kezd átalakulni a társadalom szemében ez a fajta egyházi intézmény. Erre utal Ferenc pápa, amikor ezt a megdöbbentő bírálatot mondta: Nemcsak hét szentség van, hanem van egy nyolcadik is, a stóla „szentsége”. Ez nálunk is kezd elharapódzni. Hiszen tudjuk mindannyian, hogy nem egy temetést, sőt más szolgáltatást is azért tagad meg a plébános, mert az illető évek óta nem fizetett egyházi adót. Ezek az anomáliák a simónia felé sodorják az egyház jó hírét. Hiszen Jézus Urunktól kapott figyelmeztetés ma is érvényes:„Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.”

Ostie Zoltán említi azt is, hogy Németországban évtizedek óta ilyen helyzet alakult ki, - sőt papok hittanórát sem tartanak szívesen. Sajnos ez nálunk is felütötte fejét. Több helyről jött panasz, hozzám is, hogy az iskolai hittan azért sorvadt el, mert a tanítással megbízott pap hol jött, hol nem jött. Végül is a tanári kar és a szülők ezt tudomásul vették, és a katolikus hittan helyett egy buddhista papot hívtak.

 

Mindezek után érthető az olvasó kérdése, hogy lehet-e egyáltalában kiutat találni ebből az úttalannak látszó őserdőből? A válasz egyértelmű: Igen! Sőt egészen biztos!

Az utak keresése több vonalon is elképzelhető. Az első, hogy előbb-utóbb mégis belátjuk, hogy tovább így nem mehet. Ebben az esetben szükségképpen vissza fogunk térni oda, ahonnét az apostolok elindultak. Vagyis teljesen eszköztelenül („Bot és két köntös nélkül…”.) a Szentlélekre figyelve, házról-házra járva tesszük azt, amivel az Úr Jézus megbízott minket: „Menjetek és hirdessétek, hogy eljött az Isten országa, - gyógyítsátok meg a betegeket-, és űzzétek ki a gonosz lelkeket”. Ebben az esetben szükségképpen azt fogjuk tenni, amit a sok ezer misszionárius ma is tesz világszerte, Ázsiában, Afrikában, Indonéziában, a Szigetvilágban.

A másik vonal az, amit Ostie plébános hozott elő az említett interjúban. Ő nagy általánosságban az egész mostani plébániai struktúráról azt mondja, hogy tovább nem tartható fenn. Helyette olyan lelki központokat kell létrehozni, melyeknek kisugárzása magához vonzza az istenkereső embereket. Szerinte ezekben a centrumokban együtt laknának a papok, diákonusok és világi vezetők.  – Értem, amit mond, de ismervén a mostani papi összetételt, elképzelhetetlennek tartom, hogy a plébánosok feladják saját posztjukat, és az eddig magányosan élő személyek minden további nélkül a közösségi életet választanák.

Meggyőződésem szerint ilyen kisugárzó centrumok ma is vannak: kiváló plébániák, búcsújáró helyek, lelkigyakorlatos házak. Ezeket mind megtartva és ide koncentrálva az erre felkészített fiatal papi generációt,- nos, ez lenne a megoldások egyike. Ehhez persze nélkülözhetetlen lenne, hogy végre-valahára egy új szemináriumi élet és nevelés jöjjön létre, mely már szakít az eddigi és már-már használhatatlan struktúrával. Ehhez kellenek a Prohászka típusú szent papi nevelők.

+

Befejezésül váratlan fordulattal egy olyan pozitívumra összpontosítom az olvasó figyelmét, mely egyből világossá teszi, hogy a magyar egyház jövőjére vonatkozólag miért vagyok optimista. Tudniillik teljes mértékben igaza van Reuber nunciusnak, hogy nálunk is járható út az a bizonyos horizontális vetület. Tényről írok, melynek ismerője, sőt elindítója és mind, ami napig tanúságtevője vagyok.

1985-ben a Tömő utcai plébániához fűződik az az esemény, amiről írok. Egy fiatalember keresett fel, aki segéd volt egy műasztalos műhelyében. Néhány találkozás után észrevettem, hogy nagy értékek rejlenek ennek a nehéz sorsú fiatalnak a lelkében. Megkértem, hogy legyen kisegítőm a hitoktatásban, hiszen kicsit értett a gitárhoz is. Nagyszerűen bevált, nemcsak a templomi hittannál, hanem az akkor megindított Béke Királynéjáról nevezett cserkészcsapatomban is. Az egyik raj vezetését bíztam rá.  Együtt dolgoztunk a 30 főből álló szegény sorsú gyerekek csapatában. Ő volt segítőtársaim egyike a Kismarosi hegyekben létesített cserkésztábor működésében. Egy esti tábortűz alkalmával neveztük el cserkészeimmel és szüleikkel együtt ezt az oázist „Indítlak”-nak. Ezt azért kell külön kihangsúlyoznom, mert kb. harminc éve minden apostoli munkám (beleértve a honlapomat is) ennek a mágikus erejű szónak jegyében történik,- többek között ennek a fiatal barátomnak a további sorsa is. A valóság ugyannis az, hogy aki kapcsolatba kerül az „Indítlak”-kal, annak valamerre el kell indulnia.-Javaslatomra fiatal barátom beiratkozott a világiak számára elindított teológiai főiskolára. Kemény harcaim hatására be is fejezte. Már túl voltunk a rendszerváltás első örömteli hónapjain, és az egyház előtt is feltárultak az új utak lehetőségei. Barátom, mint már végzett teológus azzal a hírrel lepett meg, hogy az egyházmegye főpásztora elfogadta jelentkezését: beosztotta egy plébános mellé, sőt megbízta egy oldallagos kisebb plébánia vezetésével. És azóta, több, mint 20 éve kiváló világi apostola a plébániának. Annak ellenére, hogy nem is szentelték diákunussá, vezeti az ige liturgiát, prédikál, áldoztat, -temet,- a községben működő gimnázium hittant tanít. Közben megnősült, két gyermek édesapja. Példát mutató munkát végez. Ez egy olyan „állás”, melyből ő és családja szépen megél.

Ezután –gondolom- jogos mindannyiunk kérdése: ha ez a főpásztor tudtával, akaratával, megbízásával mind a mai napig így van, akkor miért nincs így mindenütt a magyar egyház minden oldallagos plébániáján? Nincs birtokomban olyan felmérés, hogy egyházmegyénként hány kinevezett világi plébánia-vezető működik. Ezért inkább a két pólust említem. Tudok olyan egyházmegyéről, ahol az óriási paphiány ellenére sincs pásztor nélküli egyházközség. Viszont ismerek olyat is, ahol 25 év alatt a főpásztor csak az oldallagos ellátást biztosította, s mintha magától érthető lenne, kijelentette, hogy regnálása alatt világira nem bízott egyházi teendőket, és nem is fog.- Lehet-e csodálkozni, ha egyik régió szakad le a másik után? Azt ugyanis mindannyían tudjuk, hogy ahol nincs élő, naponta látható, hallható, kézzelfogható, vagyis személyes kapcsolat a hívekkel, ott sorvadásnak indul a templomi, ifjúsági és minden egyéb egyházi élet, első sorban a szentségek vétele.

És miközben ezeket a sorokat írom, önkéntelenül eszembe jut az apostolok magatartása: ha jártukban-keltükben létrehoztak egy-egy keresztény közösséget, távozásuk előtt kiválasztottak néhány vezetésre alkalmas hívő férfit, és kézrátétellel átadták nekik a Szent Lelket. Vagyis diákonussá szentelték őket. Ők voltak felelős őrzői az evangéliumnak. Ez az a horizontális vonal, amiről imént volt szó.-Az apostolok képviselik a vertikálist, a diákonusok, a világi apostolok a horizontálist. Az apostolok cselekedete modellként áll előttünk. Ezt végrendeletkén kapták az első keresztények az Úr Jézustól. Tudták, hogy apostolok, presbiterek, diákonusok és a hívek közös feladata az evangélium hirdetése, ezért a felelósségük is közös. A 21 század apostolutódai sem tehetnek mást. Az oldallagos ellátás nem nevezhető  ósegyházi modellnek.

A magyar egyházi élet íly mérvű sorvadásáért ki vállal felelősséget? A kérdés feltevés azért megkerülhetetlen, mert erről senki sem beszél. Úgy néz ki, mintha a felelősséget az Istenre hárítanánk, mondván: mi mindent megteszünk, püspöki körlevelekben minduntalan hallunk a paphiányról, imádkozunk új hivatásokért… „ mosom kezeimet”. A kérdés-komplexum azonos Mécs László 1933-ban írt Vád- és védbeszéd című versében megfogalmazott velőtrázó refrénnel: „E fiúkért valaki felelős”. E vers miatt feljelentették, és verseskötetei nem is jelenhettek meg egyházi kiadóknál---(A kérdést én is csak utolsó percben hozom elő, életem utolsó stációjának keresztjébe kapaszkodva: ”most és halálom óráján. Amen)

Dolgozatomban megkíséreltem választ adni arra, „Hogyan tovább magyar egyház?” Néhány hónappal ezelőtt azt kérte tőlem egy hasonló kisebb plébánia nyugdíjba vonult vezetője, családos ember, hogy tudnék-e választ adni erre a mindannyiunkat, papokat, világiakatfoglalkoztató, megoldásra váró problémára. Mindannyian érezzük, hogy örvénylő fázisba került a világ, benne hazánk sorsa. Egyik örvény hívja a másikat! Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy a történelem ura az Isten. A Mater Ecclesiaról pedig Jézus Urunk azt mondta, hogy a „pokol kapui sem vesznek erőt rajta”. Tehát sorsunk az ő kezében van. Ugyanakkor mindent meg kell tennünk, hogy ez valóra váljék. Jónás imájában írja Babits: „Jónás, te csak prédikálj, én cselekszem”. Vagyis utat keresni, lehetőségeket felhasználni, apostolkodni, prédikálni nekünk kell, és közben arra gondolni, hogy Urunk és Mesterünk cselekszik.---„Uram, kiáltásom jusson eléd”

A dolgozatot írta és a benne foglaltakért felelősséget vállal: Barlay Ö.Szabolcs