Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szerencsés Károly: Jóvátételbe adott nemzettudat

2016.07.04

Szerencsés Károly – 2016.06.27. 02:11 

Sokan meglepődve tapasztalják napjainkban, hogy a nemzettudat örömmel is párosulhat. Nem csak tiltakozással, felháborodással, az igazság megcsúfolása elleni lázadással. És az is váratlan, hogy titkolni sem kell, nem valami elfojtott érzés, nem lesütött szemek röpke feltekintése egy találkozó tekintet erejéig, hanem az összetartozás élményének elementáris erejű megnyilvánulása. Nincs elrejtve versek sorai közé, dalok hangulataiba, zakó hajtókája mögé bújtatott kokárdák színeibe.

A magyar nemzettudat szilárd és magától értetődő volt a régi korokban: történelmileg halmozódott fel, már a pusztai vándorlás alatt dalban, mesében, szokásokban, hitben. Csak így lehetett sikeres a honfoglalás, az államalapítás, amelyek idején a régire új vallás épült, új szokásjog, új törvények. 


A sokrétű hagyomány megteremtette a küldetéstudatot, megszilárdította az államot, létrehozta a nemzetet. Ez még olyan katasztrófák túlélését is lehetővé tette a magyarság számára, mint a tatárjárás vagy a törökdúlás. Ez állt makacsul ellen a kitartó összbirodalmi Habsburg-törekvéseknek. A nemzet megőrizte nyelvét, táncait, dalait, álmait a legnehezebb időkben is. S ha kellett, akkor lázadt. 

A mi lázadásaink Mohács óta rendre mind szabadságharcok. Szabadságharcok fegyverrel, kultúrával, az igazunk küldetésével, két- vagy ki tudja hány „pogány” közt. Beleértve az időről időre „megnemesmagyarosodott”, nyakunkra ültetett idegeneket is.

A nemzet képes volt megújulni is, ha kellett, és ez is egy szabadságharc volt: maga a 19. század. Abban igaza van Ady Endrének, hogy harcain­kat nem harcoltuk végig, de abban nincs, hogy szabadságharcaink csupán egy-egy nagyúr számára gyújtott rőzsetüzek lettek volna. Ez a harc teremtette meg a modern magyar polgári nemzetet és államot, amely bár nem tudta befutni a neki rendelt pályát, mégis lehetővé tette a magyarság számára, hogy túlélje a legnagyobb tragédiát: Trianont. És annak egyértelmű következményét, a második világháborús vereséget követő újabb tatárjárást.

Az önámítás sok bajt okozott, de a legnagyobb magyar költők vállaltak minden megpróbáltatást, hogy felrázzák és helyes úton tartsák a nemzetet. Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Illyés kemény szavakkal, rettenetes víziókkal, Arany, Babits, Pilinszky, Nagy László áttetsző fátylakkal. De mindannyiuk üzenete az volt, hogy a nemzettudat alapja immáron alapvetően a kultúra és az erkölcs. A magyar kultúra és a keresztény erkölcs.

Közben rémálmok öröklődtek nemzedékről nemzedékre. A nemzethalál víziója ma is ott lebeg a darabokra tört magyarság felett. Illyés Gyula 1971-ben kongatta meg újra a vészharangot, mondván, hogy a magyar nemzet lényegében megszűnt, újra kell teremteni. Azóta évtizedek teltek el.

A felgyorsult világban nagyon hosszú idő. A parázsra csak időnként sikerült ráfújni, hogy fel is lobbanjon a láng. Március 15-éken űzötten, koncerteken az Ifjúsági Parkban és kis klubokban, szavalóesteken az Egyetemi Színpadon. A Királydombon 1983-ban az István a király bemutatóján, Csíksomlyón a Székely himnuszt énekelve, majd 1988. június 27-én a Hősök terén az erdélyi falurombolás ellen tiltakozva. Voltak pillanatok, de félelmek és félremagyarázások is.

Azóta is sok víz lefolyt a Dunán. Érezhető, hogy most, ezekben az években dől el, hogy újrateremtjük-e a magyar nemzetet, vagy beteljesülnek a rémisztő jóslat szavai, és a magyarság eltűnik Európa térképéről. Ahhoz, hogy újrateremtsük – úgy tűnik – megint szükséges harcolnunk a szabadságunkért. Hogy mi dönthessük el, hogyan akarunk élni, kivel akarjuk megosztani az országunkat, a hazánkat; mi dönthessük el, hogy mit tekintsünk helyesnek (erkölcsösnek) és helytelenek. Meg azt is, hogy mit tanítsunk az iskoláinkban, mit termeljünk földjeinken, kivel kereskedjünk, miről beszélhessünk, mire gondolhassunk. 
Hogy családnak mondhassuk a családot, a legnagyobb adománynak a gyermeket és összetartó erőnek a nemzetet.

Ma is a szabadság az egyedül helyes nemzeti cél, mert ha szabadok leszünk, megmaradunk magyarnak is. Ez így lesz Székelyföldön, Csallóközben, a Dunántúlon és a Nyírségben is. És viszont csak úgy lehetünk szabadok, ha magyar nemzeti létünket megőrizzük. Nem mások rovására akarunk szabadok és magyarok lenni. Épp ellenkezőleg. Másokkal együtt. Ezt tettük István óta.

Voltak rossz tapasztalataink is. Bécs nem hitt a szavunknak, Párizs a tényeknek, Berlin a realitásoknak, Moszkva a könnyeknek. Egy nemzeti gondolatot nélkülöző Európai Egyesült Államokban – miként a Habsburg Birodalomban vagy a Szovjetunióban – mi csak egy provincia lehetünk, és még az a „kiváltság” sem illet meg bennünket, hogy a „magyar provincia”.

A mostani „események” élesen rávilágítottak arra, hogy számos honfitársunkat nemhogy nem zavarná, ha a magyar nemzettudat eltűnne, és vele a Himnusz is, a Szózat is, Vörösmarty is, Ady is, a magyar nyelv is, a magyar zene is, a magyar mentalitás is, hanem egyenesen ennek szurkol. Ezért dolgozik. Tudtunk erről, de a szembesülés mégis kiábrándító. Ők itt laknak közöttünk, szomszédaink, kollégáink. 

Az értelmesebbje persze visszakozott, most hallgat. Nem lehet könnyű nekik. Elképzelem, amint tördelik a kezüket, nehogy sikeres legyen az ország. Már rég nem a kormány ellen ágálnak. Most éppen saját országuk futballcsapata ellen szurkolnak. Megvonhatnánk a vállukat, ha csak erről lenne szó. De korántsem csak erről van szó. A futball fontos. Fontos volt 1954-ben is. 

De akkor valami helyett. Most annak részeként. Aki pedig ezt nem érti, annak figyelmébe ajánlom Kádár János szűk körben elhangzott sza­vait: „Nem azt mondom, hogy a nemzeti mentalitást irtsuk ki gyökeresen, mert már Gogol írta: egy kozák a Kárpátokba menekült, mert úgy hallotta, azon túl élnek a magyarok, akik ugyanúgy szeretik a nőket, a bort és a nem tudom még mi az istent, a lovat, mint ők, a kozákok, tehát az egy jó nép lehet. Na jó, de már nem tudom hány száz éve annak, hogy ilyen híre van a magyarságnak. Most már legyen szocialista híre is!” Mire gondolhatott?

Annyi bizonyosnak látszik, hogy a nemzeti közösség érzése erősebb volt a szocialista, kommunista ideo­lógiánál, erősebb volt mindenféle elnyomásnál, és hogy a nemzeti mentalitásunk nem csak olyan sztereotípiákban merül ki, hogy szépek a magyar lányok, szeretjük a bort, a lovat és sírva vigadunk. Létezik lelki közösség, bár a sok vereség meggyötörte, deformálhatta is. A huszadik században úgy tűnt, a vereségekkel jóvátételbe adtuk a nemzettudatunkat is. A rendszerváltoztatáskor mintha az alku része lett volna – főleg gazdasági téren –, a nemzeti érdek ellehetetlenítése. Akárhogy is, most már a 21. században élünk. Elévültek az alkuk és a diktátumok.

A mai magyar nemzeti felbuzdulás magyarázata épp az a perverz szintre emelt nemzetellenesség, gyűlölködés, amely gúzsba kötötte az országot, és azt sem engedte megvalósítani, amire képesek lettünk volna.

A mostani aránytalanul euforikus túlzások mentsége ez. Majd ha a siker tartósan mellénk szegődik, minden a helyére kerül, a hisztéria is oldódik. 

A siker záloga a megtörhetetlen nemzeti hit. Ezen múlik a jövőnk. Egy új élet létrehozása is csak a jövő hitén nyugodhat. Ha ezt tudjuk, azt a sztereotípiát is a semmi kosarába dobhatjuk, hogy mi nem tűrjük a rabságot, de a szabadsággal sem tudunk élni. Ehhez a futball nem elég. A győzelem öröme sem. De a sunyi ellendrukkereket Kossuth szavaira emlékeztetjük: „Veletek és általatok, ha akartok; nélkületek, sőt ellenetek, ha kell!”