Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Tanúja vagyok az életmentés isteni csodáinak

2016.07.12

A Gondviselés tettenérése

Guardini, a neves lelki írónál olvastam, hogy a hívő keresztény csak akkor talál igazán magára, ha szüntelen a Gondviselés tudatában él. Gondolatának a lényege, hogy a Gondviselés Jézus tanításának lényegéhez tartozik. Az Úr megmutatta, hogy mit jelent a teljes bizalom, önátadás az Atyának. Akárhol járt, tanított, gyógyított, hirdette az örök életet, állandóan figyelmeztette követőit, hogy ne aggódjanak, hiszen még a hajuk is meg van számlálva. „Nézzétek a mezők liliomait, az ég madarait….” Ha egy veréb nem esik le a fáról az Atya tudta nélkül, akkor mindenki legyen meggyőződve arról, hogy minden szenvedése, gyötrődése, testi, lelki kínjai közepette is a mennyei Atya tartja ölelő karjaiban. Jézusnak is voltak getszemáni órái, de akkor is így fejezte be vért verejtékező imádságát: „Atyám, mindazonáltal ne az én, hanem a Te akaratod szerint legyen”, történjék minden. Guardini szerint a Gondviselés maga az élő Isten.

 

Halász Pius továbbfűzi a gondolatot, mondván, hogy ez az Istenbe vetett bizalom nem jelenthet naiv „terülj, terülj asztalkám” lelkületet, sem csodavárást, sem felszínes gyerekessséget. Előbb Jézusba kell öltözni Isten országában és országáért kell élni, akkor fakadhat föl a lélekben a Jézus iránti teljes bizalma. A Gondviselésbe vetett hit tehát nem magától jön, és nem magáért beszél és cselekszik. Valahogy úgy van, ahogy Nagy Szent Teréznek mondta az Úr: „Leányom, Te vedd magadra az én gondjaimat, én pedig teremtő módon gondoskodom rólad.” Bizalmat és örömet sem parancsolni, sem gyakorolni nem lehet. A bizalom a Szentlélekből fakad, aki Jézus lelkét betöltötte, - az élő Istenből, aki minden sötét hatalom legyőzője. „Ne nyugtalankodjék szívetek…..” (Jn.14,1). Ez nem jelenti, hogy sohasem lesznek szorongásaink, hiszen Jézus is nem egyszer szorongott, vért izzadott kegyetlen szenvedések közepette. A szenvedés is hozzátartozott életéhez.  De ahol Jézus megjelenik, nem kell többé rettegni. Jelenléte a kiszolgáltatottságot vigasszá változtatja. Nemcsak bizalomra szólít fel, ugyanakkor segítő kezét is kinyújtja. „Ments meg Uram” – kiáltja Jézus felé a vízben elmerülő Péter, aki viszont látja, hogy Jézus azonnal feléje nyújtja segítő kezét.

 Az elmondottakat a magam életére, sorsom alakulására, vagy alakítására vetítve, néhány fontos észrevételt rögzítenék:

1/Szótáram –bár ismeri- de nem használja a  „véletlen” kifejezést. A váratlan fordulatoknak is megvannak a természetben rejlő, vagy természetfeletti létrehozó okai. Érdemes a franciák zseniális kifejezésére utalnunk. Ők ugyanis ismerik a véletlen  hazard jellegét, de Isten bölcsességét és játékos kedvét jelölik meg forrásnak. Igy lett a franciáknál  a véletlen  ”hasard de  Dieu”.-

2/ A másik megjegyzés  még fontosabb. Az űrt ugyanis ki kell tölteni,-  mert ha nincs véletlen, mi a magyarázata a  józan ésszel fel nem fogható váratlan fordulatoknak? A választ az evangéliumban mindenki megtalálhatja: az Isten valamilyen módon nemcsak a történelem egésze, de a napi események mögött is jelen van. Az ember, mint szellemi képességgel teremtett lény ezt olykor érzékeli is.  A több ezer éve írt zsoltárok a bizonyítékai ennek a felismerésnek: a Teremtőt nem lehet kizárni teremtményeinek  világából! Nemcsak azért mert ő teremtette, hanem azért is, mert ő tartja életben azokat.

Ha mindezt realizáljuk, pontosan eljutunk az Úr Jézus Hegyi beszédének alaptémájához:, a Mennyei Atyánk mindent tud, lát és segít.

Életemnek ez az alaphangulata. És ez óriási kegyelem.  A következő fejezetekben érzékeltetni szeretném a Gondviselésnek ezt a működését. E nélkül ugyanis képtelen vagyok megmagyarázni életemet. Az én tervem ugyanis egészen más volt !

Elsőként

   

Megrendülve szoktam mondani, hogy tulajdonképpen nekem már rég nem lehetne élnem. Igen, mert az alább felsorolt esetek mindegyikénél a halál markában, vagy legalább is a közelében voltam, és mindegyiknél megtörténhetett volna, hogy meghalok. Magam számára a válasz teljesen egyértelmű: az isteni Gondviselés nyúlt bele az életembe, mert az ő akarata az, hogy éljek, és hajtsam végre az akaratát.

 

+

 

Az 5 éves gyermek életben maradásának csodája. Kisfiú voltam a pécsi Rákóczi úti lakásunkban. Már volt rádiónk, az első magyar gyártású rádió. Ennek jobb oldalán voltak a ún. csatlakozó lyukak. Az egyikben egy U alakú kapcsoló volt. Egyedül voltam a szobában. Gyerek fejjel, teljes nyugalommal kivettem a rádió oldalából és a közelben lévő konnektorba dugtam. Óriási láng csapott ki a vezetékből, én megrémülve, halálsápadtan vettem észre, hogy valami nagy bajt csinálhattam. Édesanyám kinn volt a konyhában és hallotta, hogy a villanyóra lecsapódott: az egész lakásban rövidzárlat keletkezett. Beszaladt hozzám, átölelt és megköszönte a jó Istennek, hogy nem ütött agyon az áram.

+

Megmenekültem a villámcsapástól. Sastyapusztán töltöttük az iskola utáni szünetet. Ezt édesapám kapta kitüntetésként a háborúban tanúsított vitézségéért. Vitézi telek volt a neve az ilyen adománynak. Négy gyönyörű erdővel körülvett tanya volt ez,- a szomszéd falvaktól 4-8 km távolságra. Nem messze, kb. 15 km-re folyt a Dráva. Az volt a tervem, hogy érettségi után elvégzem a mezőgazdasági akadémiát Keszthelyen, és ennek a pusztának leszek gazdatisztje. Nagyon szerettem Sastyát!

Édesapám nagy lovas volt. Nyugdíjas koráig minden reggel lovagolt, ezzel kezdte a napot. Sastyára hozatta Girigári nevű versenylovát, a barna színű Nóniuszt. Giri már „idős" volt, vagyis már lenyugodott és nem volt veszélyes. Vasárnaponként lóháton mentem Vajszlóra szentmisére. Már az út felénél voltam, amikor ránk tört a vihar. Néhány perc alatt elsötétült az ég, és tőlem 10 méterre belevágott a villám egy eperfába. A Giri megrémült, megbokrosodott, és a két hátsó lábára állt. Leírni nem tudom, hogy min mentem keresztül azokban a percekben. Éreztem, hogy a halál markában voltam, hiszen a villám előszeretettel csap bele mozgó tárgyakba, élőlényekbe. Giri nyakát megsimogattam, megnyugtattam,... és mentünk tovább az úton. - Bár mindez 80 évvel ezelőtt történt, de attól kezdve mind a mai napig igen respektálom a vihart, és rettegek a villámcsapásoktól.

 

+

 

Élet-halál között a műtőben. Másodéves klerikus voltam Zircen. Rektorunknak, Zemplén Györgynek az volt a véleménye rólam, hogy nem vagyok alkalmas a rendi életre, mert idegrendszerem nehezen viselte el azt a zárt életet, mely az apátság sajátja volt. A mi noviciátusunkkal kezdődött az a reform, melyet a Szentszék követelt: Az eddigi 3 év helyett 5 évig kellett Zircen lenni (filozófia, teológia) és csak ezután lehetett a budapesti Pázmány egyetemen a kijelölt szakokra a tanári oklevelet megszerezni. Tagadhatatlan, hogy ez nagyon megviselte a Zircre jelentkező kispapok életét, és a gyengébb idegzetűeknél jelentkeztek problémák. Én ezek közé tartoztam. Rektorunk híres volt arról, hogy Szondy Lipót pszichológus professzor tanítványaként pszichoanalízissel foglalkozott. Bár szigorúan tilos teszteket készíteni a teológusokról, méghozzá azzal a céllal, hogy vajon van-e hivatása? (Később tudtuk meg azt, hogy mindezt az apát urunk tudta nélkül csinálta.) Lényeg, hogy engem külön megfigyelés alatt tartott, sőt elvitt ahhoz a hírhedt orvos hipnotizőrhöz, Völgyesi Ferenchez, aki megvizsgált, sőt néhány hetes gyógyszerkezelés után hipnotizálni is akart. Én ennek ösztönösen ellenálltam. Mire megkért engem: ne tegyem ezt vele, mert esetleg agyvérzést, vagy szívrohamot kap. Ő észrevette ugyanis azt az erős ellenállásomat, amit magamban valóban kifejtettem, mondván, hogy engem ugyan nem fogsz hipnotizálni...

Mindezt azért írtam, hogy jobban érthető legyen, ami ezután történt velem. Völgyesi doktor ugyanis azt javasolta, hogy a nehéz légzésem miatt operáltassam meg az orrsövényferdülésemet. Ezt rendi elöljáróim is helyeselték, és sor került a műtétre a Szieszta Szanatóriumban. Hoenburger sebészhez kerültem 1940 szeptemberében. A kitűzött napon bevittek a műtőbe, megkaptam a megfelelő injekciókat érzéstelenítésre. Már el is kezdődött a műtét, az elém tett tálba folyt az orromból a vér, ami ilyenkor szükségszerű. És közben egy pillanat alatt elájultam, összeestem. Mint később kiderült: tonogén érzékeny vagyok és a kapott injekció leállította tüdő- és szívműködésemet. Közben a vér patakzott az orromból. Eszméletemet vesztettem, és kb. 5 perc múlva térítettek magamhoz. Szememet kinyitva, láttam a kétségbeesett professzorom arcát, és körülötte több, mint 10 fiatal medikus figyelte a váratlan eseményt. (Bizonyára egyetemi hallgatók voltak). Mesterséges lélegzést alkalmaztak, - fokozatosan helyreállt a pulzus, az operáció abbamaradt, bevittek a külön szobába, - éjjel nappal nővér felügyelete alatt voltam. Egyik nap bejött a szobámba az operáló orvos, és elmondta, hogy min múlott az életben maradásom. Ő ugyanis az operáció előtt végig nézett rajtam, és azt mondta magában: ennek a vékony fiatalembernek nem adom a megszokott adag érzéstelenítőt, hanem kevesebbet. Így is történt, majd így folytatta: ha én önnek, tisztelendő úr, a szokásos adagot adom, akkor nem tudtuk volna visszahozni az életbe ; így is sokat küzdöttünk önért.

Nagy lecke volt ez számomra, mert ez a tonogén érzékenység igen komoly veszélyt jelent, jeleznem is kell minden kisebb vagy nagyobb műtét előtt! Igen, hogy most mindezt leírhatom, annak köszönhetem, hogy 1940-ben, 75 évvel ezelőtt, orvosom csökkentett adagot adott.

 

.

 

+

 

 

Élet-halál között a polányi plébánián a szovjet megszálláskor.  1944 szeptemberében Vendel apátúr a Magyarpolány-i ciszterci plébániára disponált káplánnak Borián Elréd plébános mellé. Ekkor Budapestet már körülzárta a szovjet hadsereg, és nem tudta senki, hogy mit hoz a jövő. Minden összeomlott, és aki tudott, menekült Nyugatra, amely szintén romokban hevert. Néhány hétig a plébánia szobái adtak szállást a Vezérkari Főnökség kémelhárítási osztályának, melyet Béla bátyám, a vezérkari őrnagy vezetett. Szüleim Szabadkáról Keszthelyre menekültek, onnét Zsirára, Sopron mellé, majd Németországba. Egyedül én maradtam itthon, mint újmisés, akit épp a háború bizonytalanságai miatt egy évvel hamarább szentelt pappá Mindszenty J. veszprémi pk.-

Január elején már ágyúk bombái robbantak körülöttünk. Plébániánk udvarában néhány napig német páncélosok fészkelték be magukat. Plébánosom a német tisztekkel jóban volt, oly annyira, hogy német fegyvereket, pisztolyokat kapott tőlük ajándékba. Erről senki nem tudott. Azt legkevésbé, hogy ágya alá dugta.

Január közepén érkeztek meg a szovjet megszállók, legtöbbjük tatár, kirgiz katona volt. Szerencsénkre egy művelt, németül is tudó alezredes volt a parancsnokuk.

Visszatérve magához a témához annyit kell előrebocsátanom, hogy a pincébe menekítettük a plébánia, a községháza és iskola asszonyait, leányait. A plébános meg én reverendában fogadtuk a megszállók parancsnokát. Kiadta az utasítást, hogy egy hétig nem szabad harangozni,- de az élet menjen tovább. Másnap új megszálló csapat rontott be hozzánk és házkutatást tartottak. Ekkor találtak rá a plébános ágya alá rejtett fegyverekre.  Frontvonalban lévén gondolható volt, hogy ennek megtorlás lesz a vége. Kivezettek bennünket, a plébánost, engem az öreg tanítót, a jegyzőt a ház elé. Falhoz állítottak, kezünket fejünk fölé kellett tenni. Mi már hangosan mondtuk a „Teljes szívemből szánom és bánom." bánatimát, várván a sortüzet. Napsütéses hideg téli reggel volt. Néhány perc telt csak el, és egy óriási robbanást hallottunk! A Gondviselés bizonyára úgy döntött, hogy a parancsnok a kezében tartott kézigránátot nem közénk vágta, hanem a tőlünk 5 m-re lévő árokba. Rettenetes órákat éltem át. Mindössze 26 éves voltam. Életem egy hajszálon múlott? Tévedés! A Gondviselő Isten ölelő karjaiban voltam.

Így menekültem meg megint a halál torkából.

+

Hogyan menekültem meg a haláltól Capri szigetén 1946 májusában? A háború után 1945. november elején útnak indultam Rómába. Ezek a hónapok életem legfontosabb korszakát jelentik. Tulajdonképpen másik két rendtársammal, Rajmunddal és Anzelmmel az USA-ba kellett volna mennem, hogy az apát úr szándéka szerint, létrehozzunk ott egy ciszterci kolostort, iskolát. Két társam tovább is ment, én azonban, jelentettem apát úrnak, ha lehet, az egyéves ösztöndíjam után térhessek vissza Zircre, mert képtelen vagyok elhagyni hazámat. Drága apát urunk megértette, és arra buzdított, hogy minden időmet használjam föl olasz diplomám elnyerésére. Én ezt a szó teljes értelmében meg is valósítottam, és külön engedéllyel a vatikáni könyvtár egész napos látogatására engedélyt kaptam. (A világhírű könyvtár ugyanis csak délelőtt volt látogatható.) Óriási élmény volt a budapesti professzoromtól kapott téma kutatása. Ekkor találtam meg több olyan XVI. századi magyar vonatkozású dokumentumot, amely megalapozta mind a mai napig tartó tudományos kutatói pályámat.

Nagyon igénybe vett ez a szellemi munka, és örömmel fogadtam el egyik olasz egyetemista barátom meghívását családjukhoz Capriba. Két hétig szüneteltettem a vatikáni kutatást, és leutaztam a minden elképzelést felülmúló nápolyi öbölbe. Tíz napot töltöttem Capriban. A Szent Ágoston rend ottani kolostora fogadott be. Május volt, az igazi itáliai „cielo azzuro" ragyogott fölöttem. Sok élményben volt részem, többek közt a sziget halászaival mehettem halászni, és ők mutatták meg a Grotta azzurrat.

De a lényeg most következik. Egy ragyogó délelőtt mindmáig megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy reverendámat levetve napozzak és élvezzem a természet csodáját. Arra nem gondoltam, hogy az a kis hegycsúcs, amin a kolostor kertje volt, vulkanikus laza kőzetből állt. Valahogy úgy éreztem, hogy a kb. 20 m távolságban lévő tengerhez kellene lemennem, bár úszni nem tudok. Alig tettem 1-2 lépést, éreztem, hogy csúszom. Közben a szomszéd dombról kiáltott valaki: attenzione, morte! Vagyis, tudta, hogy halálos veszély fenyeget. Ekkor hasra vágódtam, és szerettem volna visszakapaszkodni oda, ahonnét elindultam, de nem sikerült. Minden mozgott alattam. Pillanatok alatt átéreztem én is, hogy életveszélyben vagyok. Néhány arasznyira volt tőlem egy bozót, ezt akartam elérni. El is értem, és szerencsémre nem szakadt ki gyökerestül. Ez mentett meg, mert volt egy fix pontom. Akkor nem is éreztem, hogy tövisbe markoltam. Ilyenkor egyre koncentrál az ember: megmenekülni a haláltól. Kézzel-lábbal kúsztam fölfelé a reverendámhoz. Megmenekültem!! Gyorsan magamra vettem reverendámat, és minden ízemben remegve bementem a cellámba. Másnap mentők vittek Nápolyba, mert tetanusz mérgezést kaptam a tövisektől...

70 év múltán is elég sokszor álmodok erről a borzalmas eseményről. Ez is mutatja, hogy tudat alatt a minket megrázó történések megmaradnak az emlékezetünkben. Isteni Gondviselésnek köszönhetem ezt a megmenekülésemet is.

 

+

A Hajmáskéri szovjet csapatok főhadiszállása. Római tartózkodásom utolsó heteiben azt a parancsot kaptam Zircről, apát urunktól, hogy a vatikáni bankban letétbe helyezett zirci összegből hozzak haza 20 ezer dollárt. Nagy nyomorban volt az ország, és szükség volt erre a nagy összegre. Mindent úgy tettem, ahogy kellett. Természetesen azt is tudtam, hogy ez egy merész vállalkozás, hiszen több ország vámján megyek keresztül, és a háború utáni évben még mindenki gyanús volt, és boldog-boldogtalant igazoltattak. Egy speciális haskötőt készítettem, és ebbe rejtettem bele a pénzt. Nem is volt probléma mindaddig, míg nem érkeztem meg Magyarországra. Épp ezekben a hónapokban értékelődött le a pengő, és óriási volt az infláció. Keményen büntették a feketézőket. Budapesten Magdi nővérem rémülten engedett utamra, Zircre. Ezek még nagyon zavaros idők voltak. 1946. szeptembert írunk. A vonatok még nem közlekedtek menetrendszerűen. Voltak 20-30 km- es szakaszok, ahol a vágányokat még nem állították helyre. Tény, hogy Veszprém után már nem járt vonat. Egy kis állomáson kiszálltam. Fehér-fekete reverendában voltam most is. Megkérdeztem az állomásfőnöktől, hogy hogyan jutok a legrövidebb úton Zircre. Elmondta, hogy Hajmáskéren kell keresztülmenni. De jó-akaratúan figyelmeztetett, hogy most este ne induljak útnak, mert életveszélyes. Tegnap is egy orosz tank keresztülgázolt egy járókelőn, és az illető szörnyethalt. Annak ellenére, hogy nagy szél volt, és porfelhő is nehezítette a gyaloglást, én semmi veszélyt nem éreztem. Most már tudom, hogy abszolút meggondolatlanul cselekedtem, amikor mégis nekivágtam a 15 km-es útnak. Rövid időn belül megérkeztem a szovjet hadsereg zónájába, minden száz méternél egy-egy fegyveres őr vigyázta a terepet. Rajtam kívül senki nem járt az országúton. És ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy milyen veszély fenyeget. Hiszen teljesen érthető lett volna, hogy a járőr megállít és igazoltat. (Ingem alatt a 20 ezer dollárral.) Néhány méter és máris a szuronyos őr mellett haladtam. Ha a szokásos „dokument, dokument" szavakat mondta volna, azonnal kiderül, hogy külföldről jövök, útlevéllel. Tehát nagy csemege lettem volna a GPU számára. Pillanatok alatt kiderült, hogy minderre nem került sor, mentem tovább igazoltatás nélkül.

Természetesen mindez így utólag nem tűnik olyan veszélyesnek. De ismervén az akkori helyzetet, ma már csodának tartom, hogy megmenekültem. Igen könnyen még aznap átadtak volna a politikai rendőrségnek, és egyenest vittek volna Szibériába. Hiszen ezek voltak azok a hónapok, amikor férfiak ezreit vitték „málenkij robotra."

És ha már erről az epizódról írok, had fejezzem be azzal, hogy éjnek idején porosan, piszkosan érkeztem meg az apátság portájára. Bekopogtam a nagykapun, és a drága jó portás bácsi nyitott ajtót, és meghökkenve nézett rám. Látta, hogy milyen állapotban vagyok, és azonnal felkísért egy szobába. Másnap reggel jelentkeztem apát úrnál, katonásan jelentve, hogy a feladatot teljesítettem.

+

 

Karambol Panni motorommal. 1960 májusában vagyunk- két évi internálás után. Ez az az időszak, amikor az ÁVO havonta fölrendelt, és egy-egy budapesti presszóban humánus keretek között folytatódott az internáló táborban elkezdett „puhítás". A cél az volt, hogy beépítsenek, és a titkos szolgálatnak legyek egyik fontos eszköze. Erről senkinek sem beszélhettem, és ezért eltűnéseim miatt egyre jobban a titokzatosság légköre vett körül. Ez még csak fokozta azt az érzést a környezetem részéről, hogy „jobb ettől az embertől távol maradni." Azt csak sejtettem, hogy minden lépésemet Budapesten is figyelték. Erre aztán az alábbi eset kapcsán meg is bizonyosodtam.

Emlékezetem szerin Máriaremetén Rosdy Pali új miséjét mutatta be, és ezen én is részt szerettem volna venni. Unokaöcsémtől, Gyuritól jutányos áron megvettem a kis Panni motort. Erre ültem rá. Két lábam közé egy bőröndben a reverendámat tettem, és jókedvűen útnak indultam. Már elhagytam a János kórházat. Az út kissé nedves volt, amit ez a nagyon bizonytalan kismotor nem nagyon kedvelt. Az úttest szélén a járda pereme mellett haladtam, amikor hirtelen megcsúszott a motorom, és én egy nagyot buktam. Az alábbi beszámolót én csak mások elbeszéléséből tudom rekonstruálni, mert ott elvesztettem az eszméletemet, - olyannyira, hogy már csak a mentőkocsi hordágyán tértem pár percre magamhoz. Arra emlékszem, hogy ez a pár perc is rémülettel töltött el, mert amikor kinyitottam a szememet, a fölém hajoló mentőorvosnak csak a sapkáját láttam, középen a vörös csillaggal. „Na, már megint letartóztattak!" - villant át az agyamon, majd ismét elvesztettem eszméletemet. Egy nap múlva a Tétényi úti kórház intenzív osztályán tértem magamhoz. Rémült arcok vettek körül, mert sehogy sem tudtam kimondani a nevemet, és azt, hogy mikor, és hol születtem. Lassú kezelésnek vetettek alá. Felkelnem nem volt szabad. A röntgen ugyanis kimutatta azt a kis rögöt, amit az esés okozott a fejemben. Igen ám, de kényszerhelyzetben voltam, hiszen úgy mentem el a pécsi munkahelyemről (sekrestyés és harangozó voltam a tettyei Havas Boldogasszony templomban), hogy  két nap múlva visszajövök. Ne felejtsük el, hogy ekkor még nem volt se mobil, se más eszköz, amellyel értesíteni tudtam volna valakit is, vagy tisztázni tudtam volna magamat. Ezért az 5. napon bejelentettem az orvosomnak, hogy haza kell mennem. Nagyon lebeszélt róla, - mondván, hogy ilyen állapotban bármelyik pillanatban agyvérzést kaphatok. Csak a saját felelősségemre engedett útnak. Ekkor aláírtam a részemre kiállított papírt, és elindultam Pécsre, keserves, rettenetes hetek következtek. Járásom a nagy szédülés miatt annyira bizonytalan volt, hogy állandóan a fal mellett közlekedtem, és mindig belekapaszkodtam valamibe. Egy hónap kellett, míg az a bizonyos rög felszívódhatott és lassan visszazökkentem a szokásos kerékvágásba. A történethez hozzátartozik az is, hogy a következő hónap presszói kihallgatása alkalmával közölte velem a két nyomozó, hogy mindenről tudtak. Ez csak úgy történhetett, hogy néhány száz méterre nyomon követtek. Úgy vettem ki a szavaikból, hogy még a mentőket is ők hívták. Tény, hogy azokban a hetekben gyakran gondoltam, hogy íme megint visszahívott az életbe a Gazdám.

+

A Márianosztrai börtön. Most 15 évet ugrom az időben. Nem minthogyha nem lenne mit mondanom a diktatúra bemutatkozásának borzalmairól, de túl lehetett élni. Akkor sűrűsödtek a viharfelhők felettem, amikor egyre világosabbá vált, hogy a titkos rendőrség nem tűri a legkisebb szervezkedést sem, legyen ez akár családoknál tartott hittanóra. Igen! Akármilyen hihetetlennek tűnik a mai kor számára ez az ártatlan családi hitoktatás, az ÁVO szemében államellenes összeesküvésnek számított. Ez pedig 3 évtől az akasztásig büntetendő cselekmény volt.

Itt most csak egy életveszélyes történetre térek ki, hiszen ebben a fejezetben csak az életveszéllyel járó eseményeket örökítem meg.

A második letartóztatásom után a bíróság 8 évi börtönre ítélt. 1961 őszén a Márianosztra-i börtönbe szállítottak. Ide azokat a rabokat gyűjtötték össze, akik a rendszer számára a legveszélyesebbek voltak: egykori csendőrök, katonatisztek, 56-os forradalmárok, a Mindszenty ügy kvalifikált „bűnösei" a Regnumos atyák és a hozzám hasonló „összeesküvés" vezetői. Mint minden börtönben, itt is voltak részlegek, melyek sokak számára a gyors lepusztulást, sokszor a halált jelentette. Természetesen sok függött attól, hogy kinek milyen az ellenálló-képessége, kora, idegrendszere. Tény, hogy a Márianosztra-i börtönt nem véletlenül neveztük „haláltábornak". Amikor a rabszállító autóból kivettek, akkor az őr úgy lökött be a kapun, hogy egyértelművé vált számomra, hogy mi vár rám. „Itt fogsz megdögleni!" - mondta mérhetetlen cinizmussal. És ez be is következett volna, ha megint nem nyúlt volna bele életembe a gondviselő Isten. Mert azt, hogy most a gép előtt ülve mindenről beszámolhatok, azt a következő csodálatos közbelépésnek köszönhetem.

Megérkezésem utáni héten beosztottak az egyik legnehezebb munkára, a kenderfonóba. Erről azt kell tudni, hogy a legprimitívebb „őskori" eszközökkel dolgoztatták a rabokat. Én pl. egy olyan géphez kerültem, melyet kézzel kellett forgatni. A szögekkel ellátott kerékre kellett rátenni a kenderfonalat, és a terem végén a velem szemben álló erős fiatal rabtársam húzta. Tudott dolog, hogy a kenderrel dolgozók ún. kenderlázzal küszködnek. Ezért mindannyian óvszerként kaptunk is kis üvegekben lázcsillapító gyógyszert. Ez azonban nem jelentette azt, hogy én pl. 38 fokos lázzal éltem meg ezt a rettenetes időszakot. A kegyetlenül nehéz kerékforgatás és ez a láz rövid időn belül olyan állapotba hozott, hogy tudtam, nem sokáig fogom bírni. S ekkor jött az isteni segítség...

Az előbbi kihallgatási időszakban találkoztam egy-két olyan nyomozóval, akikre még most is úgy gondolok vissza, mint emberi lényekre. (A többiekre úgy, mint sátántól megszállottakra.) A Belügyminisztérium eme nyomozó gárdája tejhatalommal rendelkezett, és bárhova bemehettek ellenőrzés végett. Egy ilyen főhadnagy toppant elém épp akkor, amikor csajkával az ebédkiosztásra mentünk. Ezt a főhadnagyot még a tököli internálótáborban ismertem meg, és valahogy szimpatikussá váltam számára. Hogy ez mennyire igaz, mutatja a következő epizód. Nevemen szólított: Mi van Barlay? Mivel szigorúan tilos volt akár csak egy szót is hangosan kimondani, én összeszedvén magamat, a következőt suttogtam: Főhadnagy úr kérem, szíveskedjék kihallgatni. Egy órán belül megtörtént a találkozás. Láthatta, hogy nagyon rossz bőrben vagyok: csont és bőr, sápadt, összetört ember állt előtte. Elmondtam, hogy hol dolgozom, és szívgyengeségem és lázam miatt milyen állapotban vagyok. A legtöbb nyomozótiszt ilyenkor cinikusan az ember képébe röhögött. Hiszen épp azt várták, hogy minél hamarabb megszabaduljanak az ilyen ellenálló férgektől. Ez a főhadnagy azonban az Isten irgalmát közvetítette. Kiemelt a kenderfonó részlegből, és a sokkal könnyebb szőnyegfonóba osztott be, ahol egymás mellett ülve hatalmas perzsaszőnyegeket készítettünk. A két munkahely között óriási volt a különbség,- olyannyira, hogy számomra ez egy oázis volt. Nálamnál idősebb papok, katonatisztek, csendőrök végezték ezt a különben is szép és élvezhető munkát.

Ebben a történetben is csak maga a főszereplő tudja felmérni, hogy mi nevezhető életveszélynek, és miben mérhető fel az isteni belenyúlás. Hiszen lehet, hogy ugyanez a szituáció egy erősebb fizikumú személy számára nem jelentett volna különösebb problémát. Mindenesetre én tudom, hogy, ha ez a főhadnagy nem emel ki a kenderfonóból, akkor én néhány hónapon belül a Márianosztrai rabtemetőben végeztem volna.

 

+

 

 

Rohammentőkkel a Tétényi úti kórházba. Már nyugdíjas voltam, hiszen elmúltam már 75 éves, ez pedig korhatár, amikor minden egyházi személynek be kell adni a nyugdíjkérelmét a főpásztornak. Vasárnap volt. Megittam a fekete kávémat, és betettem az írógépembe egy fehér lapot, tervezett új könyvem címlapját akartam elkészíteni. Könyvem címe: Európa közepén. Abban a pillanatban óriási szédülés jött rám. Cserkészkorom elsősegély törvényeire gondolva, azonnal lefeküdtem a földre, így megelőzve az esetleges földre zuhanást. Váratlan hasgörcs, hasmenés, hányás jött rám. Láttam, hogy itt valami nagy baj van. Még annyi erőm volt, hogy az orvos szomszédomhoz becsengettem, aki rám nézett, és azonnal hívta a mentőket. Néhány perc múlva jöttek is, -és a földön fekvő beteget vizsgálni kezdték. Később tudtam meg, hogy egy fiatal medikus, egykori piarista diák volt az inspekciós, aki felmérve a helyzetet: a kifordult szememet, a vérnyomás értékét, a biztonság kedvéért a rohammentőket hívta. Így 10 percen belül 2 mentőautó állt a házunk előtt. Lakótársaim az ablakból figyelték a történéseket. Senki, én sem tudtam, hogy mi történt. Váratlanul, épp ekkor csengetett be orvostanítványom, az egykori 5b-s Stéger Pityu, aki autójával kísérte a Tétényi úti kórházba a rohammentőt. Ő is a Tétényi úti kórház orvosa volt. Így tehát még jobb kezekbe kerültem. A felvételi procedúra után az intenzív osztályra vittek. Ez egy húsz személyes nagy terem volt, súlyos betegekkel. Épp megérkezésemkor halt meg egy amerikai magyar.

Probléma az volt, hogy maguk az orvosok sem tudták napokon keresztül eldönteni, hogy miért estem össze, és valójában mi a bajom kórokozója. Az egymást követő vizsgálatok mind negatívak voltak, s ebből kiderült, hogy sem szívinfarktus, sem agyvérzés nem áll fenn. Így egy hét múlva kikerültem az intenzív osztályról, de ekkor már tolókocsiba tettek,

mert sem állni, sem járni nem tudtam. Heteken keresztül osztályról-osztályra vittek. Végül a fül-orr gége egyik adjunktusnője talált rá a betegségem okára. A speciális vizsgálatok közben felkiáltott: Megvan! Kérdeztem: Mi van meg? Az Ön betegségének gyökere a vírussal megtámadott labirintusban van. Sajnos ezt gyógyszerrel nem lehet kezelni, hosszú kíméletes életmód az egyetlen, amivel lépésről-lépésre vissza lehet nyerni a biztonságos járást..............

Így kerültem siklósi otthonunkba, ahol két nővérem gondos ápolása hozott rendbe. Naponta mindig néhány méterrel több utat tettem meg. Nagyon nagy türelemmel kellett végigélnem ezt az időszakot. Decemberben visszakerültem budapesti lakásomba. Azonban hamar kiderült, hogy ilyen állapotban ellátni magam nem tudom. Végül is a székesfehérvári papi otthonba kértem elhelyezésemet.

Megint olyan esetről számoltam be, ami végül is nem tűnik tragikusnak, - mégis ott a földön fekve, látván, hogy a mentőorvos is újabb segítséget kért a rohammentőktől, bizony jogos volt a gondolatom, hogy halálos veszélyben vagyok.

 

 

+

 

 

Papp professzor szívműtéte 2004-ben. A legutolsó „storyk" egyike, sőt a legelgondolkodtatóbb az, amiről most fogok írni.-Elöljáróban annyit, hogy diákkorom óta nem vagyok a legerősebb szívű emberek egyike. 15 éves koromban ugyanis maláriát kaptam, ami abban a korban már szinte ismeretlen betegség volt magyar földön. A maláriáról tudni kell, hogy annak kórokozója egy szúnyog, - mégpontosabban a szúnyog egy fajtája. A malária valamikor népbetegség volt, különösen mocsaras vidékeken, így nálunk is. Másképpen váltóláznak is nevezik, mert rendszerint 2 naponként 40 fokra is felszökik a láz. Másnap pedig a beteg láztalan. 1937- ben egy iskolai kiránduláson, Sikonda fürdőhelyen csípett meg ez az említett szúnyog (emlékszem is rá, hogyan ütöttem agyon a kezemen). Lényeg az, hogy néhány hét múlva kórházba kerültem, de mint tífusz-gyanús. És csak a vérvizsgálat derítette ki, hogy maláriám van. Abban az időben ezt kininnel gyógyszerelték, ami viszont egy fejlődő szervezetnél károkat is okozhat. Nálam ez történt: szívizom-gyengeséget állapítottak meg, és mindig fel voltam mentve a torna alól. - Ennyit elöljáróban.

Rátérve magára a 70 évvel később történtekre, idős koromban mindig kellett ellenőriztetni a szívemet. Volt is egy szívgyógyász tanítványom, aki rendszeresen elvégezte a kontrollt. (EKG, ultrahang stb.) Gyengébb gyógyszereket rendszeresen szedtem. Nyaranként a balatonmáriai Indítlak lakomban szoktam tartózkodni. Itt lelkigyakorlatokat is szoktam vezetni, különösen augusztus 20.-a körül. 2004-ben is így történt. 15-en voltunk együtt, és felkészültünk a következő iskolaévre. Emlékszem a témára is: Mi mindenre tanít bennünket az ősegyház? A lelkigyakorlat végén egyre gyakrabban éreztem erősebb gyomorgörcsöket, és érthető, hogy arra gondoltam, hogy valami komoly baj előtt állok, hiszen már 85 éves voltam. Különösen étkezés után éreztem egyre rosszabbul magam. Azon a bizonyos napon szerencsére nem volt hőség, hanem felhős volt az ég. Ez is közbejátszott, hogy már az Indítlakban nem történt nagyobb tragédia. Mindenesetre elhatároztam, - már ahogy én szoktam - hogy azonnal felutazom Fehérvárra, és jelentkezem egy belgyógyásznál kivizsgálás végett. Ebéd után elindultam egy aktatáskával az állomás felé. Ez körülbelül 20 perc gyaloglást jelent. Alig indultam útnak rosszul lettem, de valami (Valaki) azt sugallta, hogy mindenképpen szállj fel a vonatra, és mutasd meg magad orvosnak. Néhány száz méterre már olyan állapotban voltam, hogy 20 méterenként meg kellett állnom és a kerítésnek dőltem. Az arra járók meg is kérdezték, hogy segíthetnek-e valamiben. Forgott körülöttem a világ, de előbb-utóbb mégiscsak eljutottam a töltésig, majd az állomásig. Nemsokára jött is a vonat. Úgy segítettek föl az egyik kocsiba. Azonnal elaludtam a kimerültségtől. Fehérvárott János barátom várt autójával, és vitt egy neves belgyógyász orvosnőhöz. Megvizsgált, és megdöbbenve jelentette ki, hogy a szívem miatt azonnal kórházba kell mennem. Felhívtam az említett tanítványomat a budapesti Irgalmasoknál. Ő is azonnal megvizsgált, és ugyanazt állapította meg: nagyon rossz állapotban van a szívem. Rövid időn belül elrendelték a szívkatéterezést.

Erről is kell néhány szót írnom, hiszen itt jöttek rá, hogy élet-halál között vagyok. Szerencsémre a katéterezést egy híres professzor végezte. Maga a vizsgálat nagyon izgalmas, és számomra nagyon érdekfeszítő volt, hiszen a vizsgálóasztalon feküdve a fejem felett elhelyezett tükörben minden mozdulatot láthattam. Közvetlen beszélgetés alakult ki a professzor és köztem. Mindent megmagyarázott, mikor mit fogok érezni, milyen fázisban van a vizsgálat. Ez azonban csak 5 percig tartott. A professzor ugyanis rémülten nézett maga elé, és néhány pillanatnyi gondolkodás után így szólt hozzám: „Uram, Önre valaki nagyon vigyáz! (Ő tudta, hogy pap vagyok.) Nem értem, hogy Ön hogy, hogy él? És aztán rámutatott a tükörben is látható katéter végére (kampóhoz hasonlítható forma). Majd így folytatta: Nézze, ha én most egy fél mm-rel tovább tolom az érben a katétert, akkor itt halna meg. Tudniillik szíve nem a megszokott módon működik, mert a főerek helyett a hajszálerek látják el vérrel". E nem éppen hízelgő szavak hallatára nem csodálkoztam azon, hogy befejezettnek tekintette a vizsgálatot, és hamarosan visszavittek a szobámba.

Fél óra múlva sápadt arccal mellém ült a tanítványom (aki különben a vizsgálat alatt a függöny mögül mindent hallott és látott), és nagyon komolyan kijelentette, hogy két változat áll előttem: vagy alávetem magam egy nagy szívműtétnek, vagy, ha nem, akkor bármelyik pillanatban bekövetkezhet a szív leállása. 24 órás gondolkodási időt adott. Én a szívműtét mellett döntöttem, azzal a feltétellel, hogy a pécsi klinika híres szívsebésze, Papp Lajos professzor operáljon. A vizsgálati eredményeket, a leleteket számítógépen elküldték Pécsre. A professzor magas korom ellenére vállalta a műtétet. (Bizony már ez is nagy dolog volt, hiszen 85 éves korban maga az altatás is maradandó károsodást okozhat.)

Mentők vittek Pécsre, ahol már vártak a nővérek, hogy előkészítsenek a másnapi operációra. Emlékszem, hogy feltűnő nyugalom volt bennem, tudniillik úgy oldottam meg ezt a nagy problémát, hogy számot vetettem: melyik verzió az emberségesebb? Meghalni váratlanul bárhol, szobában, utcán, vagy pedig operáció közben műtőasztalon szakorvosok asszisztenciája közben? Én az utóbbit választottam.

Az operáció előtt egy órával bevezettek a professzorhoz, akinek szobája falán II. János Pál pápa saját kezű dedikált fotója függött. Láttam, hogy jó kezekben vagyok. A műtétet úgy végzik, hogy a mellkasból kiemelik a beteg szívet, - az életfunkciót mesterségesen géppel biztosítják. A professzor elmondta, hogy a műtét sikere attól függ, hogy a visszahelyezett szív átveszi-e a gép ritmusát. A műtét két és félóráig tartott. A zárójelentésből tudom, hogy 12 orvos asszisztált.

Csak néhány napig voltam az intenzíven, mert minden a legnagyobb rendben zajlott, - kivéve az altatás utáni zavaros állapotot. A nővérek és a betegek megszeppenve hallották azokat a kemény szitkokat, melyekkel a papokat illettem. Nagyot néztek, hiszen tudták, hogy pap vagyok. Én utólag természetesen erre nem emlékszem        

Hogy ebben a történetben mi a rendkívüli, vagy, ahogy én mindig mondom: „Gondviselésszerű"? Az, hogy az ország legkiválóbb szakorvosa vállalta műtétemet magas korom ellenére is, - másrészt az, hogy műtét után visszanyertem régi erőmet, sőt még nagyobb teherbírásúvá is váltam. Most, 11 év elmúltával még azt is mondhatom, hogy túllicitáltam az orvosok akkori prognózisát. Tudniillik azt jósolták, hogy ez a műtét 5 évvel meghosszabbítja az életemet. Nos, ezt a határt már rég átléptem! Most Isten akaratából a 96.-ban vagyok.