Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZ ELMÚLT SZÁZ ÉV TANUSÁGTEVŐJE

2016.06.14

Barlay Ö.Szabocs memoárja

 

Bár csak három év múlva lennék kerek száz éves, mégis azt gondolom, hogy így is címezhettem volna könyvemet: Egy száz éves tanú vallomásai. De egy történészhez nem illik a túlzás, különösen nem abban az esetben, ha ez a történész előszeretettel nevezi magát oknyomozó történésznek. Az ilyennek ugyanis az évszámokra is nagy gondot kell fordítania.

Azt is pontosítanom kell, hogy minek vagyok az utolsó tanúja. A történelem ugyanis egy hatalmas folyamhoz hasonlít, események parttalan áradása, melynek csak mi emberek adunk keretet, mi címkézzük és soroljuk korszakok, évtizedek, évszázadok kategóriáiba. És ezeken a kategóriákon belül is újabb osztályzások, alosztályok következnek, hogy a történések labirintusában kiismerhessük magunkat.

Hogy mi mindennek vagyok tanúja?  Még mielőtt részletekbe bocsátkoznék, a magyar huszadik századról írnék néhány mondatot. Igen! Hangsúlyozottan mondom a „magyart”, mert az más, mint a többi nemzeté. Leszámítva az első húsz évet, én végig éltem az egész századot. Nos a magyar huszadik század két egymástól elütő, sőt felismerhetetlenül különböző ötven-ötven évre osztható. Az első évtizedekből már kevesen élnek. Ezért érzem, tudom, hogy különösen az első ötvenről szóló tanuságtevésem hasznos, sőt a történész azt mondatja velem, hogy szükséges. A teljességre törekvő történetírás ugyanis nem a nagy politikai események mentén íródik, hanem a memoárok figyelembevételével. (Lásd Andrássy grófnő Ég a puszta c. memoárja Stockholm 1948- Bpest 2015). Az 1920-1950/60  korszak a keresztény magyarság legmarkánsabb, legszebb  történelme. Arról az időszakról mondta a hetente megszólaló neves közgazdász, Bogár László, hogy  s z a k r á l i s  volt. Trianon után, a legmélyebb válságban magához tért a nemzet, és újból rátalált magyar-keresztény identitására. Ezt a szakrális arculatot úgy eltorzította, bepiszkolta, megszentségtelenítette és tetoválta a vörös diktatúra és a neoliberális erőszak, hogy olykor idegennek érzem még magamat is ebben a miliőben.

Teszem, amit tehetek: beszámolok életem ama szakaszáról. Olyanokat mondok, amire ma azt mondják sokan, hogy nem is lehet igaz!

1919. október 31-én születtem Kassán Rákóczi városában. E mondatban rögzített tény már önmagában rávilágít arra, hogy a történelem egyik legvéresebb háborúja után egy vérzivataros korszak feldúlt légkörében léptem a világba. Ebből eleve arra lehet következtetni, hogy kemény sors várt rám.

Hát akkor következzék, hogy mi mindennek vagyok hiteles tanúja?!

Tanúja vagyok annak, hogyan lehet pokolban is mennyországot varázsolni egy gyermekszobában. Öcsi korszak,”Pá  csecse Jézuska”.

Mindig lelkem legmélyéig meghatódom, ha szüleimre gondolok, akiknek köszönhetem ezt a csodát. Tőlük tudom, hogy engem nagyon vártak. Édesapám, mint a Monarchia tényleges katonatisztje, századosa 1918- ban úgy jött haza Kassára az olasz front isonzói poklából, mint lelkileg összeomlott roncs. Már felnőtt voltam, amikor Édesanyám elmondta, hogy a mélyen hívő, gyakorló katolikus apámat újból kellett imádkozni tanítania. A hadsereg felbomlott, a fegyverszünet anarchiába torkollott. A magyar határon asszonyok tépték le tiszti ruhájáról a századosi rangot jelző három csillagot. Édesanyám, a mulier fortis merész gondolattal állt a Jó Isten elé. Asszonyi, szerelmes női szíve megérezte, hogy urát egy fiú gyermekkel lehetne újból visszaadni az életnek. Igy lettem én életem első pillanatától kezdve a család várva várt „kis megváltója”. A családi krónika tud arról, hogy édesapám hajnalban, születésem után kiszaladt kertünkbe, és extázissal kiáltotta bele a nagyvilágba: „Fiúnk született”. Igen, két nővérem után én fiúként megteremtettem az egyensúlyt: bátyámmal együtt két fiú és két lány élt a családban, nagyon boldogan. Három éves koromig semmire sem emlékszem. Tehát  családunk legviharosabb időszakáról nem tudok semmit,- de később sem beszéltek a létbizonytalanságról, édesapám új állomáshelyéről, a győri tartózkodásról. Én jó formán érettségimig nem tapasztaltam semmit és nem is tudtam arról, hogy mi mindenen mentek keresztül szüleim és testvéreim. -Az természetes, hogy csecsemő és kisfiú koromból nem maradtak fenn rossz emlékek, de az már nem természetes, hogy később sem panaszkodtak. Egyetlen céljuk az volt, hogy otthonunkban béke, derű, harmónia uralkodjék. Ha egy gyermek ilyen légkörben nevelkedik, olyan energiákat kap, melyek meghatározzák egész életét.  Én voltam az „Öcsi” ! Mindenki szeretett és kényesztetett. Hogy én minden tragédia ellenére derűs ember vagyok, szüleimnek köszönhetem, akik az első világháború poklában földi mennyországot varázsoltak gyerekszobánkba.

Ha visszaidézem első emlékemet, akkor mindig egy kép jelenik meg: Pécs, Rákóczi út 38:. én a gyerekszoba szőnyegén ülök, és játszom. Körülöttem fehér, barna lovak, bárányok legelésznek a szőnyegen,-mindegyiknek neve van: Ráró volt a kedvenc lovam,- odébb a piros fedelű istálló...A szőnyeg másik végén volt a váram, szürke színű komoly „építmény”, felvonóval, ágyúkkal ólomkatonákkal: védőkkel és támadókkal, sebesültekkel, akiknek vérző sebeit be kellett kötni. Kötszerért a mellettem varrógépénél dolgozó, mindig rám mosolygó Édesanyámhoz szaladtam, aki kis fehér vászon darabokat adott, s vele együtt kötöttem be hős katonáim sebeit. Ő varrt tovább, a Pfaff varrógépét lábával hajtotta, csendes kattogását most is hallom. Ágyúm is volt, neve Elba. Csövébe babot tettem, rugóval működő komoly instrumentum volt, mellyel az ellenség soraiba lőttem, mert védeni kellett a várat, a hazát..A szoba padlója lassan tele lett babbal. Amikor délután édesapám őrnagy egyenruhájában hazajött, látta kisfiát, a „várvédőt”. Annyira szeretett, hogy nem egyszer karjai közé vett, és feldobott a magasba, aztán elkapott és magához ölelt. Ilyenkor Édesanyám mindig sikítva kiáltotta Apámnak:”Hans, gib Acht”. (János, vigyázz). Már négy éves koromban tudtam a Talpra magyar első mondatait. Apám az asztal tetejére állított, és ha vendégeink voltak, bíztatott, hogy mondjam el. Én pedig, mit sem sejtve, teljes hangerővel belekezdtem imígyen: Talpra magyar, írta BEFŐTI Sándor.

Otthonunkban különösen a karácsony hozta kézzelfogható közelségbe a mennyországot! A nagy ebédlő gyönyörű zöld Zsolnay kályhája azon a héten ontotta a meleget. Valami különös illat lebegett otthonunk minden szegletében, amit én annak idején az angyalok jövés-menésének tulajdonítottam. Mint azt is, hogy a Jézuskának írt levelemet másnap nem találtam meg az ablak között, pedig azt én személyesen tettem oda. December 24-én egész nap nem mehettünk ki a gyerekszobából. A szent kíváncsiságot áhítattal szőttük át, és mondogattuk egymásnak, hogy vajon Jézuska meghozza-e a kért ajándékokat? Különösen a rugóval működő mozdony volt vágyaim netovábbja.

Egy másik kép is végig kisér egész életemben. Öt éves koromig szüleimmel egy szobában aludtam .Most is látom a masszív két réz ágyat, -előtte volt az én kis ágyam. Minden este édesanyám fektetett le. Alvás előtt fehér hálóingben térdelve mondtam az esti imát. Egy alkalommal azonban nagyon elfáradhattam a sok játszásban, mert édesanyám azt mondta: „Kisfiam, ma csak azt mondjuk: pá csecse Jézuska”. Még integettem is Jézuskának…Aztán kis keresztet-rajzolt homlokomra, és betakart.  Mindez olyan mélyen belevésődött lelkembe, hogy még öreg pap-koromban is aktualizálom. Amikor ugyanis pasztorációs munkám, vagy rossz időbeosztásom miatt későre marad a breviárium és sehogysem tudom legyőzni álmosságomat, becsukom imakönyvemet, és a legrövidebb, de legszebb imával, a Pá csecse Jézuskával fejezem be a napot

Abban az időben még ismeretlen fogalom volt az óvoda, legalábbis a társadalom nagyobbik része számára. Így az „aranykor” hét éves korig tartott minden gyerek számára. Én pontosan emlékszem erre a korra, és tudom, hogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy a földi mennyország egyszer csak máról holnapra megszűnik abban az eredeti formájában, amit a gyerekszobában édesanyám mellett átéltem: a biztonság, a boldogság, a minden elképzelést felülmúló anyai szeretet légkörében. Mivel testvéreim délelőtt iskolában voltak, úgy éreztem, hogy anyám, a drága „csak az enyém”. Ez egy bizonyos kisajátítás féle élményt jelentett számomra- Bizonyára itt van a gyökere annak, hogy prédikációimban annyi szépet és igazat tudtam mondani az anyaságról. Templomi közösségünk jól ismeri azt  a merész kijelentésemet, hogy abban az estben, ha a Jó Isten megkérdezné, hogy mi szeretnék lenni, azt válaszolnám, hogy vagy pap, vagy édesanya. A földi életben ezt a kettőt tartom a legszebb és legnagyobb hívatásnak.

+

Elérkezett 1926 szeptembere. Szüleim természetesen már előre eldöntötték, hogy melyik elemi iskolába iratnak be. És most kezdődik az a vonal, amiről majd később is minduntalan írni fogok: a Gondviselés irányítása. E nélkül életemet kezdettől fogva a mai napig megmagyarázni és megérteni nem tudom. Pécsett ugyanis több elemi iskola közül kellett választaniuk. Mivel édesapám százados volt teljesen érthető lett volna, hogy a tőlünk nem messze lévő nagy városi elemi iskolába írat be, - hiszen semmilyen kötődése nem volt az egyházhoz, vagy a pécsi püspökséghez. Ennek ellenére a városnak egy jóformán ismeretlen iskolájára gondoltak: az Anna utcai ún. mintaiskolára. Erről azt kell tudni, hogy az egyház a püspöki székhelyeken saját maga képezte ki az egyházi iskolák tanító testületét. Az érettségi után a Tanítóképzőben indult el a felkészítésük. A jelölteknek külön nevük is volt. Kistanítóknak, vagy preparandistáknak hívták őket. Diplomájuk megszerzése után ők lettek a falvak, községek, kisebb városok egyházi elemi iskoláinak a tanítói. Ez azt jelentette, hogy a püspökség alkalmazottai voltak. Magyarországon a kommunista diktatúráig az iskolák 60%-a egyházi kézben volt.

Ilyen értelemben érthető, hogy némi magyarázatra szorul: szüleim miért épp ebbe a mintaiskolába írattak be. Valahogy az ismerősök felhívhatták figyelmüket, hogy ez egy rendkívüli lehetőség. Az iskola igazgatója az a Glatt Adolf tanító volt, aki a pécsi Székesegyház énekkarát is vezette. Iskolájának az volt a különlegessége, hogy mindössze 32 tanulója volt: minden osztályba csak 8 tanulót vettek fel. Egy közös tanteremben volt a négy osztály. Ennek az iskolatípusnak külön neve is volt: osztatlan. Azért is nevezték mintaiskolának, mert a püspöki Tanítóképző utolsó évének preparandistái itt adtak bemutató órákat. Zseniálisnak kellett lenni annak a tanítónak, aki ugyanabban az időben az első osztályosoktól a negyedikig úgy tudta lefoglalni a gyerekek figyelmét, hogy egyik osztály a másikat ne zavarja. Persze én ezt most utólag tudom így felmérni, akkor számomra ez volt a természetes.

Ez az Anna utcai négy év nagy nehézségekkel kezdődött. Sehogy sem akartam elhagyni azt a bizonyos „mennyországot”, és édesanyámnak hetekbe került, míg sikerült a rendes kerékvágásba kerülnöm. Sokat sírtam, és emlékszem nagyon lefogytam. Mondhatni belebetegedtem egy kissé. Eleinte természetesen mindig ő kísért, és hogy megnyugtasson, olykor még a cukrászdába is elvitt, a Király utcába. S akkor kijárt a kedvenc édességem a csokoládéval bevont szív alakú gesztenyés mignon. Az ízére még ma is emlékszem. Tanítónk, akit Dolfi bácsinak neveztünk, maga volt a jóság. Magas, vékony, szikár ember, szemüveges, s mint egy őrző angyal nézett ránk. Akkor tanultam meg írni, olvasni. De az sem úgy történt, ahogy ma tanítják. Az egyes betűket jelekkel kellett mutatni, melyek mesékhez fűződtek. Pl. az r betűt a róka történetéhez kapcsoltuk, és kezünkkel is kellett jelet mutatni. A j betűnél kezünket a homlokunk fölé tettük, a jaj szó miatt. Otthon aztán napokon keresztül újságban kellett aláhúzni, az aznap megtanult betűket.

Hogy Dolfi bácsi mennyire ismerte minden tanulóját, mutatja az, hogy már második osztályos koromban azt mondta édesanyámnak, hogy ebben a kis Ödönben egy Gárdonyi él. Ezt azért mondta, mert észrevette, hogy dolgozataimban milyen szépen és tömören fejezem ki magam. Mintha megérezte volna azt az írói talentumot, amit a jó Istentől kaptam.

Az Anna utcai iskolás koromnak felejthetetlen emléke a magyar cserkészettel való megismerkedésem. A trianoni Magyarország legnagyobb ifjúsági mozgalmát mindössze 20 évvel előbb ismerte meg a hazai pedagógia. A mi iskolánkban kiscserkészek csapata működött. Én is jelentkeztem. Minden kiscserkész egy-egy neves magyar vezér nevét kapta. Én Bulcsú vezér lettem. A mellemre rovásírással volt kitűzve. (Visszagondolva akkori félénk, sírós mivoltomra, ugyancsak nagyszerű volt a választás, mert előbb-utóbb bátorrá és strammá kellett válnom!) 1929-től vagyok cserkész mind a mai napig, vagyis 86 éve. Itt ismerkedtem meg először a természet csodáival, a csillagos éggel, a Göncöl szekérrel. Őrsvezetőm, az egyik kis tanító gyakran vitt bennünket kirándulni. Még most is emlékszem, hogy egy téli kirándulás alkalmával a Tettyén egy barlangban téli álmukat alvó denevérek csapatára bukkantunk. Azóta sem láttam ilyet. - Ugyancsak felejthetetlen emlékként őrzöm a fonyódi nyári cserkésztábort. A 10 éves városi kisfiú ekkor vált igazi cserkésszé: 2 hétig sátorban, szalmazsákon aludva, távol a szülői háztól. Magunk főztünk, éjjel őrséget álltunk           Mindez egy egészen új világ volt számomra.

Hogy mi mindent tudott elérni a cserkészet? Elegendő, ha azt mondom, hogy minden reggel 7-kor a fonyódi kis hegyről a csapat a Balatonban mosakodott, akár sütött a Nap, akár esett az eső. Mivel édesapám az Országos Leventemozgalom pécsi vezetője volt, megajándékozta a parancsnokságot egy Flaubert puskával. Így tanultam meg 10 évesen célba lőni.

A pécsi Rákóczi út 38-ban élte boldog  életét egy kisfiú. Öcsinek hívták. Én voltam az. És boldogan vallom, hogy Öcsi mennyországban élt!

Folytatom