Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZ UTOLSÓ SZÁZ ÉV TANÚSÁGTEVŐJE - 2.rész

2017.12.07

Tanúja vagyok az életben maradás isteni csodáinak

A történelem hatalmas folyamhoz hasonlít. Nem más, mint események parttalan áradásaa. Az egyetemes, nagy történelemnek egy ága a miénk. Mindegyikünk élete ennek a hatalmas folyamnak medrében zajlik. Sokan úgy gondolják, hogy életük se nem oszt, se nem szoroz. „Azért jöttünk, hogy tova tűnjünk”, mondják a költővel.

Mi keresztények egészen másként látjuk az egyetemes és benne a magunk történelmét. Az evangélium pontosan tükrözi a Megváltó Jézus Krisztus életszemléletét. Ezt nevezi Erasmus Filozofia Christinek. E szerint mi a teremtett világban igen fontos szerepet töltünk be , mert Isten a maga „képére”, vagyis hasonlatosságára teremtett minket. Ezért állunk az anyagi világ csúcsán. Intellektusunk, szellemi létünk miatt alig vagyunk kisebbek, mint az angyalok. Hogy kik vagyunk az Isten szemében? Teremtmények, akiket nagyon szeret. Akkora érték, hogy miattunk vállalta eljövetelét, megtestesült, mindenben sorsközösséget vállalt velünk, „Etiam pro nobis”. Prohászka előszeretettel idézte a kedves nővéreknek tartott lelkigyakorlatain Nagy Szent Teréz szavait, melyeket Jézus mondott neki:”Ha nem teremtettem volna meg a világot, érted teremteném meg, Terézia” Annyira hihetetlennek , sőt sátáninak tartotta ezt a kijelentést, hogy gyóntatójához rohant, aki. megnyugtatta, mondván:: ezt maga Jézus is hirdette: lelkünk többet ér, mint az egész világ! Tanítványainak is elmondta, hogy Isten szemében mekkora értéket jelentenek:” értékesebbek vagytok a verebeknél…Minden szál hajatok számon van tartva (Lk 12, 8).-

Nem filozofálok tovább Ezt is csak azért mondtam, hogy jobban hihető legyen mindaz, ami-ről ezután írok. Arról már lemondtam, hogy életemről összefüggő teljes egészet írjak.  Két év múlva száz lennék, és eddig nem volt időm önéletrajzom megírására. Igy csak kiragadott epizódokat örökítek meg. Méghozzá szokatlan módon úgy, hogy az epizódokat azonosítom a tanúságtevéssel. Ezt azért teszem, mert több ez a visszaemlékezés, mint szimpla memoár. Olyan eseményekről írok, melyek egyúttal tanúvallomások. Vagyis tanúsítom, hogy igenis a legreménytelenebb helyzetekben is van kiút, és végeredményképpen az élet nem a véletlenek láncolata, hanem a Gondviselő Atya kézzelfogható megnyilvánulásai. Az Úr Jézus nem azt mondta az apostoloknak, hogy írják le mindazt, amit tanított, hanem azt, hogy életükkel, szavaikkal tegyenek tanúságot életéről, kereszthaláláról és feltámadásáról. A tanúságtevés több, hitelesebb, mint az írott betű.  Ma is ezt kéri a Úr minden kereszténytől. A zsidó filozófusnő, Edit Stein megtérése is egy templomban imádkozó néni viselkedéséhez fűződik. Kíváncsiságból bement egy katolikus templomba. Közben betért egy néni szatyorral, leült az Oltáriszentség előtt, és imádkozott. A hitével küszködő Editnek épp erre volt szüksége. A most Európa védőszentjeként tisztelt Stein Edit megtérésében a néni hitelessége fontos szerepet játszott. Tanúságtételünk életbevágón fontos a körülöttünk élők számára. –Hálásan megköszönöm az Úrnak, ha írásommal segítek az olvasónak.

+  

I.

Tanúja vagyok annak, hogyan lehet mennyországot varázsolni egy gyerekszobában

1919. október 31-én születtem Kassán Rákóczi városában. E mondatban rögzített tény már önmagában rávilágít arra, hogy a történelem egyik legvéresebb háborúja után egy vérzivataros korszak feldúlt légkörében léptem a világba. Ebből eleve arra lehet következtetni, hogy kemény sors várt rám.

Mindig lelkem legmélyéig meghatódom, ha szüleimre gondolok, akiknek köszönhetem ezt a csodát. Tőlük tudom, hogy engem nagyon vártak. Édesapám, mint a Monarchia tényleges katonatisztje, századosa 1918- ban úgy jött haza Kassára az olasz front isonzói poklából, mint lelkileg összeomlott roncs. Már felnőtt voltam, amikor Édesanyám elmondta, hogy a mélyen hívő, gyakorló katolikus apámat újból kellett imádkozni tanítania. A hadsereg felbomlott, a fegyverszünet anarchiába torkollott. A magyar határon asszonyok tépték le tiszti ruhájáról a századosi rangot jelző három csillagot. Édesanyám, a mulier fortis merész gondolattal állt a Jó Isten elé. Asszonyi, szerelmes női szíve megérezte, hogy urát egy fiúgyermekkel lehetne újból visszaadni az életnek. Igy lettem én életem első pillanatától kezdve a család várva várt „kis megváltója”. A családi krónika tud arról, hogy édesapám hajnalban, születésem után kiszaladt a kertünkbe, és extázissal kiáltotta bele a nagyvilágba: „Fiúnk született”. Igen, két nővérem után én fiúként megteremtettem az egyensúlyt: bátyámmal együtt két fiú és két lány élt a családban, nagyon boldogan. Három éves koromig semmire sem emlékszem. Tehát épp a legviharosabb időszakról nem tudok, de később sem beszéltek a létbizonytalanságról, édesapám új állomáshelyéről, a győri tartózkodásról. Én jó formán érettségimig semmit sem tudtam arról, hogy mi mindenen mentek keresztül szüleim és testvéreim. -Az természetes, hogy csecsemő és kisfiú koromból nem maradtak fenn rossz emlékek, de az már nem természetes, hogy később sem panaszkodtak. Egyetlen céljuk az volt, hogy otthonunkban béke, derű, harmónia uralkodjék. Ha egy gyermek ilyen légkörben nevelkedik, olyan energiákat kap, melyek meghatározzák egész életét. Hogy én minden tragédia ellenére derűs ember vagyok, szüleimnek köszönhetem, akik az első világháború poklában földi mennyországot varázsoltak gyerekszobánkba.

Ha visszaidézem első emlékemet, akkor mindig egy kép jelenik meg: Pécs, Rákóczi út 38:. én a gyerekszoba szőnyegén ülök, és játszom. Körülöttem fehér, barna lovak, bárányok legelésznek a szőnyegen,-mindegyiknek neve van: Ráró volt a kedvenc lovam,- odébb a piros fedelű istálló…A szőnyeg másik végén volt a váram, szürke színű komoly „építmény fából….felvonóval,...ágyúkkal…. ólomkatonákkal, védőkkel és támadókkal…sebesültekkel, akiknek vérző sebeit be kellett kötni. Kötszerért a mellettem varrógépénél dolgozó, mindig rám mosolygó Édesanyámhoz szaladtam, aki kis fehér vászon darabokat adott, s vele együtt kötöttem be hős katonáim sebeit. Ő varrt tovább, a Pfaff varrógépét lábával hajtotta, csendes kattogását most is hallom. Ágyúm is volt, neve Elba. Csövébe babot tettem, rugóval működő komoly instrumentum volt, mellyel az ellenség soraiba lőttem, mert védeni kellett a várat…A szoba padlója lassan tele volt babbal. Amikor délután édesapám őrnagy egyenruhájában hazajött, látta kisfiát, a „várvédőt”. Annyira szeretett, hogy nem egyszer karjai közé vett, és feldobott a magasba, aztán elkapott, és magához ölelt. Ilyenkor Édesanyám mindig sikítva kiáltotta Apámnak:”Hans, gib Acht”. (János, vigyázz). Már négy éves koromban tudtam a Talpra magyar első mondatait. Apám az asztal tetejére állított, és ha vendégeink voltak, bíztatott, hogy mondjam el. Én pedig, mit sem sejtve, teljes hangerővel belekezdtem imígyen: Talpra magyar, írta BEFŐTI Sándor

Otthonunkban különösen a karácsony hozta kézzelfogható közelségbe a mennyországot! A nagy ebédlő gyönyörű zöld Zsolnay kályhája azon a héten ontotta a meleget. Valami különös illat lebegett otthonunk minden szegletében, amit én annak idején az angyalok jövés-menésének tulajdonítottam. Mint azt is, hogy a Jézuskának írt levelemet másnap nem találtam meg az ablak között, pedig azt én személyesen tettem oda. December 24-én  egész nap nem mehettünk ki a gyerekszobából. A szent kíváncsiságot áhítattal szőttük át, és mondogattuk egymásnak, hogy vajon Jézuska meghozza-e a kért ajándékokat? Különösen a rugóval működő mozdony volt a vágyaim ne-továbbja.

Egészen új világ kezdődött ennek a boldog kisfiúnak az életében, amikor elérkezett az iskolai beiratkozás. Abban az időben még ismeretlen fogalom volt az óvoda, legalábbis a            társadalom nagyobbik része számára. Így az „aranykor” hét éves korig tartott minden gyerek számára. Én pontosan emlékszem erre a korra, és tudom, hogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy a földi mennyország egyszer csak máról holnapra megszűnik abban az eredeti formában, amit a gyerekszobában édesanyám mellett átéltem: a biztonság, a boldogság, a minden elképzelést felülmúló elkényeztetés légkörében.

Elérkezett 1926 szeptembere. Szüleim természetesen már előre eldöntötték, hogy melyik elemi iskolába iratnak be. És most kezdődik az a vonal, amiről majd később is minduntalan írni fogok: a Gondviselés irányítása. E nélkül életemet kezdettől fogva a mai napig megmagyarázni és megérteni nem tudom. Pécsett ugyanis több elemi iskola közül kellett választaniuk. Mivel édesapám katonatiszt volt, teljesen érthető lett volna, hogy a tőlünk nem messze lévő nagy városi elemi iskolát választja, hiszen semmilyen külön kötődése nem volt az egyházhoz, vagy a pécsi püspökséghez. Ennek ellenére a városnak egy jóformán ismeretlen iskolájára gondoltak: az Anna utcai ún. mintaiskolára. Erről azt kell tudni, hogy a püspökség, mint az országban mindenütt saját maga képezte ki az egyházi iskolák tanító testületét. Az érettségi után a Tanítóképzőben indult el a felkészítésük. A jelölteknek külön nevük is volt. Kistanítóknak, vagy preparandistáknak hívták őket. Diplomájuk megszerzése után ők lettek a falvak, községek, kisebb városok egyházi elemi iskoláinak a tanítói. Ez azt jelentette, hogy a püspökség alkalmazottai voltak. Magyarországon a kommunista diktatúráig az iskolák 60%-a egyházi kézben voltak.

Ilyen értelemben érthető, hogy némi magyarázatra szorul: szüleim miért épp ebbe a mintaiskolába írattak be. Valahogy az ismerősök felhívhatták figyelmüket, hogy ez egy rendkívüli lehetőség. Az iskola igazgatója az a Glatt Adolf tanító volt, aki a pécsi Székesegyház énekkarát is vezette. Iskolájának az volt a különlegessége, hogy mindössze 32 tanulója volt: minden osztályba csak 8 tanulót vettek fel. Egy közös tanteremben volt a négyosztály. Ennek az iskolatípusnak külön neve is volt: osztatlan. Azért is nevezték mintaiskolának, mert a püspöki Tanítóképző utolsó évének preparandistái itt adtakbe mutató órákat. Zseniálisnak kellett lenni annak a tanítónak, aki ugyanabban az időben az első osztályosoktól a negyedikig úgy tudta lefoglalni a gyerekek figyelmét, hogy egyik osztály a másikét ne zavarja. Persze utólag ezt már fel tudom mérni, de akkor számomra ez volt a természetes.

Ez az Anna utcai négy év nagy nehézségekkel kezdődött. Sehogy sem akartam elhagyni azt a bizonyos „mennyországot”, és édesanyámnak hetekbe került, míg sikerült a rendes kerékvágásba kerülnöm. Sokat sírtam, és emlékszem nagyon lefogytam. Mondhatni belebetegedtem egy kissé. Eleinte természetesen mindig ő kísért, és hogy megnyugtasson, olykor még a cukrászdába is elvitt a Király utcába. S akkor kijárt a kedvenc édességem a csokoládéval bevont szív alakú gesztenyés mignon. Az ízére még ma is emlékszem. Tanítónk, akit Dolfi bácsinak neveztünk, maga volt a jóság. Magas, vékony, szikár ember, szemüveges, s mint egy őrző angyal nézett ránk. Akkor tanultam meg írni. De az sem úgy történt, ahogy ma tanítják. Az egyes betűket jelekkel kellett mutatni, melyek mesékhez fűződtek. Pl. az r betűt a róka történetéhez kapcsoltuk, és kezünkkel is kellett jelet mutatni. A j betűnél kezünket a homlokunk fölé tettük, a jaj szó miatt. Otthon aztán napokon keresztül újságban kellett aláhúzni, az aznap megtanult betűket.-Hogy Dolfi bácsi mennyire ismerte minden tanulóját, mutatja az, hogy már második osztályos kúúüromban azt mondta édesanyámnak, hogy ebben a kis Ödönben egy  Gárdonyi él. Ezt azért mondta, mert észrevette, hogy dolgozataimban milyen szépen és tömören fejezem ki magam. Mintha megérezte volna azt az írói talentumot, amit a jó Istentől kaptam.

Az Anna utcai iskolás koromnak felejthetetlen emléke a magyar cserkészettel való megismerkedésem. A trianoni Magyarország legnagyobb ifjúsági mozgalmát mindössze húsz évvel előbb ismerte meg a hazai pedagógia. A mi iskolánkban kiscserkészek csapata működött. Én is jelentkeztem. Minden kiscserkész egy-egy neves magyar vezér nevét kapta. Én Bulcsú vezér lettem. A mellemre rovásírással volt kitűzve. (Visszagondolva akkori félénk, sírós mivoltomra, ugyancsak nagyszerű volt a választás, mert előbb-utóbb bátorrá és strammá kellett válnom!) 1929-től vagyok cserkész mind a mai napig, vagyis 86 éve. Itt ismerkedtem meg először a természet csodáival, a csillagos éggel, a Göncöl szekérrel. Őrsvezetőm, az egyik kis-tanító gyakran vitt bennünket kirándulni. Még most is emlékszem, hogy egy téli kirándulás alkalmával a Tettyén egy barlangban téli álmukat alvó denevérek csapatára bukkantunk. Azóta sem láttam ilyet. – Ugyancsak felejthetetlen emlékként őrzöm a fonyódi nyári cserkésztábort. A tízéves városi kisfiú ekkor vált igazi cserkésszé: két hétig sátorban, szalmazsákon aludva, távol a szülői háztól, magunk főztünk, éjjel őrséget álltunk. Mindez egészen új világ volt számomra. Hogy mi mindent tudott elérni a cserkészet? Elegendő, ha azt mondom, hogy minden reggel 7-kor a fonyódi kis hegyről a csapat a Balatonban mosakodott, akár sütött a Nap, akár esett az eső. Mivel édesapám az Országos Leventemozgalom pécsi vezetője volt, megajándékozta a parancsnokságot egy Flaubert puskával. Így tanultam meg tíz évesen célba lőni.

Amikor befejeztem a negyedik osztályt, Szüleim újra döntés előtt álltak, hogy melyik gimnáziumba írassanak be. Ezek azok az alkalmak, amikor az Isten szavára figyelő emberek eszközeivé válhatnak a Szentléleknek. Életem végén visszatekintve a nagy összefüggésekre, meggyőződéssel vallom, hogy az Úr Jézus már kis koromtól kezdve lépésről-lépésre készített elő  szerzetesi, paptanári hívatásomra.  1930-ban szüleim a pécsi Ciszterci Nagy Lajos gimnáziumba írattak be. Ez a szerzetesi középiskola Pécs legjobb iskolái közé tartozott. A nagyon szelíd, csendes Anna utai elemi iskola után megint egyházi iskolába kerültem. A fehér-fekete színű reverendát viselő tanárok  életstílusa, pedegógiája egész életemre rányomta bélyegét. Én természetesen ekkor még gondolatban sem foglalkoztam azzal, hogy nyolc év múlva én is közéjük fogok állni. A NAGY RENDEZŐ azonban mindezt fokozatosan előkészítette, úgy ahogy mondta is:”Én választottalak ki titeket, nem ti engem”

 

 

 

II.

 

Tanúja vagyok az életben maradás isteni csodáinak

 Itt most arról számolok be, hogy hányszor voltam egész közel a halálhoz. Megrendülve szoktam mondani, hogy tulajdonképpen nekem már rég nem lehetne élnem. Igen, mert az alább felsorolt esetek mindegyikénél a halál markában voltam, és mindegyiknél megtörténhetett volna, hogy meghalok. Magam számára a válasz teljesen egyértelmű: az isteni Gondviselés nyúlt bele az életembe, mert az ő akarata az, hogy éljek és hajtsam végre az akaratát.

Az ötéves gyermek életben maradásának csodája. Kisfiú voltam a pécsi Rákóczi úti lakásunkban. Már volt rádiónk, az első magyar gyártású rádió. Ennek jobb oldalán voltak a ún. csatlakozó lyukak. Az egyikben egy U alakú kapcsoló volt. Egyedül voltam a szobában. Gyerek fejjel, teljes nyugalommal kivettem a rádió oldalából és a közelben lévő konnektorba dugtam. Óriási láng csapott ki a vezetékből, én megrémülve, halálsápadtan vettem észre, hogy valami nagy bajt csinálhattam. Édesanyám kinn volt a konyhában és hallotta, hogy a villanyóra lecsapódott: az egész lakásban rövidzárlat keletkezett. Beszaladt hozzám, átölelt és megköszönte a jó Istennek, hogy nem ütött agyon az áram.

+

Megmenekültem a villámcsapástól. Sastyapusztán töltöttük az iskola utáni szünetet. Ezt édesapám kapta kitüntetésként a háborúban tanúsított vitézségéért. Vitézi telek volt a neve az ilyen adománynak. Négy gyönyörű erdővel körülvett tanya volt ez a szomszéd falvaktól 4-8 km távolságra. Nem messze, kb. 15 km-re van a Dráva. Az volt a tervem, hogy érettségi után elvégzem a mezőgazdasági akadémiát Keszthelyen, és ennek a pusztának leszek gazdatisztje. Nagyon szerettem Sastyát! Édesapám nagy lovas volt. Nyugdíjas koráig minden reggel lovagolt, ezzel kezdte a napot. Sastyára hozatta Girigári nevű versenylovát, a barna színű Nóniuszt. Giri már „idős” volt, vagyis már lenyugodott és nem volt veszélyes. Vasárnaponként lóháton mentem Vajszlóra szentmisére. Már az út felénél voltam, amikor ránk szakadt a vihar. Néhány perc alatt elsötétült az ég, és tőlem 10 méterre belevágott a villám egy eperfába. A Giri megrémült, megbokrosodott, és a két hátsó lábára állt. Leírni nem tudom, hogy min mentem keresztül azokban a percekben. Éreztem, hogy a halál markában voltam, hiszen a villám előszeretettel csap bele mozgó tárgyakba, élőlényekbe. Giri nyakát megsimogattam, megnyugtattam,… és mentünk tovább az úton. – Bár mindez 80 évvel ezelőtt történt, de attól kezdve mind a mai napig igen respektálom a vihart, és rettegek a villámcsapásoktól.

 

Élet-halál között a műtőben. Másodéves klerikus voltam Zircen. Rektorunknak, Zemplén Györgynek az volt a véleménye rólam, hogy nem vagyok alkalmas a rendi életre, mert idegrendszerem nehezen viselte el azt a zárt életet, mely az apátság sajátja volt. A mi noviciátusunkkal kezdődött az a reform, melyet a Szentszék követelt: Az eddigi 3 év helyett 5 évig kellett Zircen lenni (filozófia, teológia) és csak ezután lehetett a budapesti Pázmány egyetemen a kijelölt szakokra a tanári oklevelet megszerezni. Tagadhatatlan, hogy ez nagyon megviselte a Zircre jelentkező kispapok életét, és a gyengébb idegzetűeknél jelentkeztek problémák. Én ezek közé tartoztam. Rektorunk híres volt arról, hogy Szondy Lipót pszichológus professzor tanítványaként pszichoanalízissel foglalkozott. Bár szigorúan tilos teszteket készíteni a teológusokról, méghozzá azzal a céllal, hogy vajon van-e hivatása? (Később tudtuk meg azt, hogy mindezt az apát urunk tudta nélkül csinálta.) Lényeg, hogy engem külön megfigyelés alatt tartott, sőt elvitt ahhoz a hírhedt orvos hipnotizőrhöz, Völgyesi Ferenchez, aki megvizsgált, sőt néhány hetes gyógyszerkezelés után hipnotizálni is akart. Én ennek ösztönösen ellenálltam. Mire megkért engem: ne tegyem ezt vele, mert esetleg agyvérzést, vagy szívrohamot kap. Ő észrevette ugyanis azt az erős ellenállásomat, amit magamban valóban kifejtettem, mondván, hogy engem ugyan nem fogsz hipnotizálni…

Mindezt azért írtam, hogy jobban érthető legyen, ami ezután történt velem. Völgyesi doktor ugyanis azt javasolta, hogy a nehéz légzésem miatt operáltassam meg az orrsövényferdülésemet. Ezt rendi elöljáróim is helyeselték, és sor került a műtétre a Szieszta Szanatóriumban. Hoenburger sebészhez kerültem 1940 szeptemberében. A kitűzött napon bevittek a műtőbe, megkaptam a megfelelő injekciókat érzéstelenítésre. Már el is kezdődött a műtét, az elém tett tálba folyt az orromból a vér, ami ilyenkor szükségszerű. És közben egy pillanat alatt elájultam, összeestem. Mint később kiderült: tonogén érzékeny vagyok és a kapott injekció leállította tüdő- és szívműködésemet. Közben a vér patakzott az orromból. Eszméletemet vesztettem, és kb. 5 perc múlva térítettek magamhoz. Szememet kinyitva láttam a kétségbeesett professzorom arcát, és körülötte több, mint tíz fiatal medikus figyelte a váratlan eseményt. (Bizonyára egyetemi hallgatók voltak). Mesterséges lélegzést alkalmaztak, - fokozatosan helyreállt a pulzus, az operáció abbamaradt, bevittek a külön szobába, - éjjel nappal nővér felügyelete alatt voltam… Egyik nap bejött a szobámba az operáló orvos, és elmondta, hogy min múlott az életben maradásom. Ő ugyanis az operáció előtt végig nézett rajtam, és azt mondta magában: ennek a vékony fiatalembernek nem adom a megszokott adag érzéstelenítőt, hanem kevesebbet. Így is történt, majd így folytatta: ha én önnek, tisztelendő úr, a szokásos adagot adom, akkor nem tudtuk volna visszahozni az életbe ; így is sokat küzdöttünk önért.

Nagy lecke volt ez számomra, mert ez a tonogén érzékenység igen komoly veszélyt jelent, jeleznem is kell minden kisebb vagy nagyobb műtét előtt! Igen, hogy most mindezt leírhatom, annak köszönhetem, hogy 1940-ben, 75 évvel ezelőtt, orvosom csak a csökkentett adagot adta.

+

Falhoz állítva, kivégzésre várva (1945. január Magyarpolány). Néhány mondatot az előzményekhez. 1944. novemberében apát urunktól azt a parancsot kaptam, hogy mielőtt körülzárnák Budapestet hagyjam el a Horánszky utcai rendházunkat, és menjek Magyarpolányba, jelentkezzem a plébánosnál Borián Elrédnél, mert ott leszek káplán. Néhány hét múlva már dörögtek az ágyúk, borzalmas és idegtépő hetek következtek. Mi papok fel voltunk készülve, hogy a megszálló szovjet csapatok előbb, vagy utóbb kivégeznek, vagy elhurcolnak. A plébánia Karácsonyig a Budapestről Nyugatra menekülő magyar vezérkar elit csoportjának főhadiszállása volt. Az ő távozásuk után egy hétig német tisztek jöttek. A plébánia udvarán pedig 18-20 éves fiatal német katonák indultak páncélozott autókkal és tankokkal a tőlünk néhány km-re harcoló szovjet csapatok ellen. Ezek a szerencsétlen gyerekek ott haltak meg a tűzvonalban….

Január közepén érkeztek meg a megszállók, legtöbbjük tatár, kirgiz katona volt. Szerencsénkre egy művelt, németül is tudó alezredes volt a parancsnokuk.

Visszatérve magához a témához annyit kell előrebocsátanom, hogy a pincébe menekítettük a plébánia, a tanács és iskola asszonyait, leányait. A plébános meg én reverendában fogadtuk a megszállók parancsnokát. Kiadta az utasítást, hogy egy hétig nem lehet harangozni, és az élet menjen tovább. Mindenért bennünket tesznek felelőssé. Néhány óra múlva egy újabb csoport érkezett. Elkezdődött a házkutatás. És most jön a számomra is nagy meglepetés! Én ugyanis nem tudtam, hogy a plébánosom szenvedélyes fegyvergyűjtő és a nálunk elszállásolt német tisztektől pisztolyokat és egyéb fegyvert kapott. Ezeket a szobájában az ágya alá rejtette. Házkutatáskor természetesen mindez előkerült. Frontvonalban lévén gondolható volt, hogy ennek megtorlás lesz a vége. Kivezettek bennünket, a plébánost, engem az öreg tanítót, a jegyzőt a ház elé. Falhoz állítottak, kezünket fejünk fölé kellett tenni. Mi már hangosan mondtuk a „Teljes szívemből szánom és bánom…” bánatimát”, várván a sortüzet. Napsütéses hideg téli reggel volt. Néhány perc telt csak el, és egy óriási robbanást hallottunk! A Gondviselés bizonyára úgy döntött, hogy a parancsnok a kezében tartott kézigránátot nem közénk vágta, hanem a tőlünk 5 m-re lévő árokba.

Így menekültem meg megint a halál torkából.

 

Hogyan menekültem meg a haláltól Capri szigetén 1946 májusában? A háború után 1945. november elején útnak indultam Rómába. Ezek a hónapok életem legfontosabb korszakát jelentik. Tulajdonképpen másik két rendtársammal, Rajmunddal és Anzelmmel az USA-ba kellett volna mennem, hogy az apát úr szándéka szerint, létrehozzunk ott egy ciszterci kolostort, iskolát. Két társam tovább is ment, én azonban, jelentettem apát úrnak, ha lehet az egyéves ösztöndíjam után térhessek vissza Zircre, mert képtelen vagyok elhagyni hazámat. Drága apát urunk megértette, és arra buzdított, hogy minden időmet használjam föl olasz diplomám elkészítésére. Én ezt a szó teljes értelmében meg is valósítottam, és külön engedéllyel a vatikáni könyvtár egész napos látogatására engedélyt kaptam. (A világhírű könyvtár ugyanis csak délelőtt volt látogatható.) Óriási élmény volt a budapesti professzoromtól kapott téma kutatása. Ekkor találtam meg több olyan XVI. századi magyar vonatkozású dokumentumot, amely megalapozta mind a mai napig tartó tudományos karrieremet.

Nagyon igénybe vett ez a szellemi munka, és örömmel fogadtam el egyik olasz egyetemista barátom meghívását családjukhoz Capriba. Két hétig szüneteltettem a vatikáni kutatást, és leutaztam a minden elképzelést felülmúló nápolyi öbölbe. 10 napot töltöttem Capriban. A Szent Ágoston rend kolostora fogadott be. Május volt, az igazi itáliai „cielo azzuro” ragyogott fölöttem. Sok élményben volt részem, többek közt a sziget halászaival mehettem halászni, és ők mutatták meg a Grotta azzurrat.

De a lényeg most következik. Egy ragyogó délelőtt mindmáig megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy reverendámat levetve napozzak és élvezzem a természet csodáját. Arra nem gondoltam, hogy az a kis hegycsúcs, amin a kolostor kertje volt, vulkanikus laza kőzetből állt. Valahogy úgy éreztem, hogy a kb. 20 m távolságban lévő tengerhez kellene lemennem, bár úszni nem tudok. Alig tettem 1-2 lépést, éreztem, hogy csúszom. Közben a szomszéd dombról kiáltott valaki: attencione morte! Vagyis, tudta, hogy halálos veszély fenyeget. Ekkor hasra vágódtam,és szerettem volna visszakapaszkodni oda, ahonnét elindultam, de nem sikerült. Minden mozgott alattam. Pillanatok alatt átéreztem én is, hogy életveszélyben vagyok. Néhány arasznyira volt tőlem egy bozót, ezt akartam elérni. El is értem, és szerencsémre nem szakadt ki gyökerestül. Ez mentett meg, mert volt egy fix pontom. Akkor nem is éreztem, hogy tövisbe markoltam. Ilyenkor egyre koncentrál az ember: megmenekülni a haláltól. Kézzel-lábbal kúsztam fölfelé. Megmenekültem!! Gyorsan magamra vettem reverendámat, és minden ízemben remegve bementem a cellámba. Másnap mentők vittek Nápolyba, mert tetanusz mérgezést kaptam a tövisektől…

70 év múltán is elég sokszor álmodok erről a borzalmas eseményről. Ez is mutatja, hogy tudat alatt a minket megrázó történések megmaradnak az emlékezetünkben. Isteni Gondviselésnek köszönhetem ezt a megmenekülésemet is.

+

 

A Hajmáskéri szovjet csapatok főhadiszállása. Római tartózkodásom utolsó heteiben azt a parancsot kaptam Zircről, apát urunktól, hogy a vatikáni bankban letétbe helyezett zirci összegből hozzak haza 20 ezer dollárt. Nagy nyomorban volt az ország, és szükség volt erre a nagy összegre. Mindent úgy tettem, ahogy kellett. Természetesen azt is tudtam, hogy ez egy merész vállalkozás, hiszen több ország vámján megyek keresztül, és a háború utáni évben még mindenki gyanús volt, és boldog-boldogtalant igazoltattak. Egy speciális haskötőt készítettem, és ebbe rejtettem bele a pénzt. Nem is volt probléma mindaddig, míg nem érkeztem meg Magyarországra. Épp ezekben a hónapokban értékelődött le a pengő, és óriási volt az infláció. Keményen büntették a feketézőket. Budapesten Magdi nővérem rémülten engedett utamra, Zircre. Ezek még nagyon zavaros idők voltak. 1946. szeptembert írunk. A vonatok még nem közlekedtek menetrendszerűen. Voltak 20-30 km-es szakaszok, ahol a vágányokat még nem állították helyre. Tény, hogy Veszprém után már nem járt vonat. Egy kis állomáson kiszálltam. Fehér-fekete reverendában voltam most is. Megkérdeztem az állomásfőnöktől, hogy hogyan jutok a legrövidebb úton Zircre. Elmondta, hogy Hajmáskéren kell keresztülmenni, de jó-akaratúan figyelmeztetett, hogy most este ne induljak útnak, mert életveszélyes. Tegnap is egy orosz tank keresztülgázolt egy járókelőn, és az illető szörnyethalt. Annak ellenére, hogy nagy szél volt, és porfelhő is nehezítette a gyaloglást, én semmi veszélyt nem éreztem. Most már tudom, hogy abszolút meggondolatlanul cselekedtem, amikor mégis nekivágtam a 15 km-es útnak. Rövid időn belül megérkeztem a szovjet hadsereg zónájába, minden száz méternél egy-egy fegyveres őr vigyázta a terepet. Rajtam kívül senki nem járt az országúton. És ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy milyen veszély fenyeget. Hiszen teljesen érthető lett volna, hogy a járőr megállít és igazoltat. (Ingem alatt a 20 ezer dollárral.) Néhány méter és máris a szuronyos őr mellett haladtam. Ha a szokásos „dokument, dokument” szavakat mondta volna, azonnal kiderül, hogy külföldről jövök, útlevéllel. Tehát nagy csemege lettem volna a Gpu számára. Pillanatok alatt kiderült, hogy minderre nem került sor, mentem tovább igazoltatás nélkül.

Természetesen mindez így utólag nem tűnik olyan veszélyesnek, de ismervén az akkori helyzetet, ma már csodának tartom, hogy megmenekültem. Igen könnyen még aznap átadtak volna a politikai rendőrségnek, és egyenest vittek volna Szibériába. Hiszen ezek a hónapok voltak, amikor férfiak ezreit vitték „málenkij robotra.”

És ha már erről az epizódról írok, had fejezzem be azzal, hogy éjnek idején porosan, piszkosan érkeztem meg az apátság portájára. Bekopogtam a nagykapun, és a drága jó portás bácsi nyitott ajtót, és megkövülve nézett rám. Látta, hogy milyen állapotban vagyok, és azonnal felkísért egy szobába. Másnap reggel jelentkeztem apát úrnál, katonásan jelentve, hogy a feladatot teljesítettem.

 

+

 

A Márianosztrai börtön. Most 15 évet ugrom az időben. Nem minthogyha nem lenne mit mondanom a diktatúra bemutatkozásának borzalmairól, de túl lehetett élni. Akkor sűrűsödtek a viharfelhők felettem, amikor egyre világosabbá vált, hogy a titkos rendőrség nem tűri a legkisebb szervezkedést sem, legyen ez akár családoknál tartott hittanóra. Igen! Akármilyen hihetetlennek tűnik a mai kor számára ez az ártatlan családi hitoktatás, az ÁVO szemében államellenes összeesküvésnek számított. Ez pedig három évtől az akasztásig büntetendő cselekmény volt.

Itt most csak egy életveszélyes történetre térek ki, hiszen ebben a fejezetben csak az életveszéllyel járó eseményeket örökítem meg.-A második letartóztatásom után a bíróság 8 évi börtönre ítélt. 1961 őszén a Márianosztra-i börtönbe szállítottak. Ide azokat a rabokat gyűjtötték össze, akik a rendszer számára a legveszélyesebbek voltak: egykori csendőrök, katonatisztek, 56-os forradalmárok, a Mindszenty ügy kvalifikált „bűnösei” a Regnumos atyák és a hozzám hasonló „összeesküvés” vezetői. Mint minden börtönben, itt is dolgozni kellett. Voltak részlegek, melyek sokak számára a gyors lepusztulást, sokszor a halált jelentette. Természetesen sok függött attól, hogy kinek milyen az ellenálló-képessége, kora, idegrendszere. Tény, hogy a Márianosztra-i börtönt nem véletlenül neveztük „haláltábornak”. Amikor a rabszállító autóból kivettek, az őr belökött a kapun, és  „Itt fogsz megdögleni!” – mondta mérhetetlen cinizmussal. És ez be is következett volna, ha megint nem nyúl bele életembe a gondviselő Isten. Mert azt, hogy most a gép előtt ülve mindenről beszámolhatok, azt a következő csodálatos közbelépésnek köszönhetem. -Megérkezésem utáni héten beosztottak az egyik legnehezebb munkára, a kenderfonóba. Erről azt kell tudni, hogy a legprimitívebb „őskori” eszközökkel dolgoztatták a rabokat. Én pl. egy olyan géphez kerültem, melyet kézzel kellett forgatni. A szögekkel ellátott kerékre kellett rátenni a kenderfonalat, és a terem végén a velem szemben álló erős fiatal rabtársam húzta. Tudott dolog, hogy a kenderrel dolgozók ún. kenderlázzal küszködnek. Ezért mindannyian óvszerként kaptunk is kis üvegekben lázcsillapító gyógyszert. Ez azonban nem jelentette azt, hogy én pl. 38 fokos lázzal éltem meg ezt a rettenetes időszakot. A kegyetlenül nehéz kerékforgatás és ez a láz rövid időn belül olyan állapotba hozott, hogy tudtam, nem sokáig fogom bírni. S ekkor jött az isteni segítség…

Az előbbi kihallgatási időszakban találkoztam egy-két olyan nyomozóval, akikre még most is úgy gondolok vissza, mint emberi lényekre. (A többiekre úgy, mint sátántól megszállottakra). A BM eme nyomozó gárdája tejhatalommal rendelkezett, és bárhova bemehettek ellenőrzés végett. Egy ilyen főhadnagy toppant elém épp akkor, amikor csajkával az ebédkiosztásra mentünk. Ezt a főhadnagyot még a tököli internálótáborban ismertem meg, és valahogy szimpatikussá váltam számára. Hogy ez mennyire igaz, mutatja a következő epizód. Nevemen szólított: Mi van Barlay? Mivel szigorúan tilos volt akár csak egy szót is hangosan kimondani, én suttogva mondtam: Főhadnagy úr kérem, szíveskedjék kihallgatni. Egy órán belül megtörtént a találkozás. Láthatta, hogy nagyon rossz bőrben vagyok: összetört ember állt előtte. Elmondtam, hogy hol dolgozom, és szívgyengeségem és lázam miatt milyen állapotban vagyok. A legtöbb nyomozótiszt ilyenkor cinikusan az ember képébe röhögött, hiszen épp azt várták, hogy minél hamarabb megszabaduljanak az ilyen ellenálló férgektől. Ez a főhadnagy azonban az Isten irgalmát közvetítette. Kiemelt a kenderfonó részlegből, és a sokkal könnyebb szőnyegfonóba osztott be, ahol egymás mellett ülve hatalmas perzsaszőnyegeket készítettünk. A két munkahely között óriási különbség volt, olyannyira, hogy számomra ez egy oázis volt. Nálamnál idősebb papok, katonatisztek, csendőrök végezték ezt a különben is szép és élvezhető munkát. Ebben a történetben is csak maga a főszereplő tudja felmérni, hogy mi nevezhető életveszélynek, és miben mérhető fel az isteni belenyúlás. Hiszen lehet, hogy ugyanez a szituáció egy erősebb fizikumú személy számára nem jelentett volna különösebb problémát. Mindenesetre én tudom, hogy, ha ez a főhadnagy nem emel ki a kenderfonóból, akkor én néhány hónapon belül a Márianosztrai rabtemetőben végeztem volna.

+

+

Papp professzor 2004-ben szívműtéttel ment meg. . Nyáron mindig balatonmáriai Indítlakomban éltem, kertészkedtem. Szent István hetében minden évben itt találkoztam szűk baráti körömmel egy jól átgondolt lelkinapra elmélkedéssel, imával, egy-egy kitűzött téma átbeszélésével. Így volt ez 2004 nyarán is. 85 éves voltam. Egyre rosszabbul éreztem magam. Különösen étkezés után erősen fájt a gyomrom. Meg voltam győződve, hogy valami nagy baj van vele. Ösztönszerűen egyre jobban az érlelődött meg bennem, hogy vonattal Fehérvárra utazom, és orvosnál jelentkezem. Így is lett…. Elindultam az állomásra, a déli vonathoz, de száz méter után oly rosszul lettem, hogy vissza akartam fordulni. Valami azonban azt mondatta velem, és egyre határozottabban, hogy mindenképpen utazzam Fehérvárra, hogy lásson egy orvos. Tíz méterenként meg kellett állnom. A kerítésekbe kapaszkodtam. Egy óráig tettem meg azt az utat, ami különben húsz perc. Fölsegítettek a vonatra, azonnal elaludtam. Csak Fehérváron ébredtem föl, ahol már várt János barátom autóval. Azonnal orvoshoz mentünk. Pár percen belül kiderült, hogy nem a gyomrom, hanem a szívem van veszélyes állapotban. Mondta is az orvos, hogy azonnal menjek kórházi kivizsgálásra. Néhány óra múlva már vonatra ültem Jánossal együtt, és a budapesti Irgalmasok szívosztályán jelentkeztem. Ide szoktam negyedévenként kontrollra járni, és eddig a szívemmel kapcsolatban semmi rosszat, semmi negatívumot nem állapítottak meg. Wettstein Andris tanítványom és orvosom szívkatéterezést írt elő. Másnap reggel került erre sor. Egy idősebb szakorvos hajtotta végre a műveletet a legmodernebb műszerekkel. A fejem fölött tükörben láttam mindazt, amit a professzor csinált. Mindig elmondta, hogy éppen hol tart. Egyszercsak hirtelen megállt és elnémult. Megkérdeztem mi a probléma? „Magára nagyon vigyáz valaki. Ha egy milliméterrel tovább tolom a katétert, itt a műtőasztalon meghal, olyan szűk az ér. Már a mellék-erekkel történt a szív vérellátása”. Azonnal abba is hagyta a katéterezést. Wettstein Andris rettenetesen megijedt. Megrendülve mondta a következőket: „Két eset között kell választanod: vagy szívműtét alá veted magad, vagy bármelyik pillanatban bekövetkezhetik a szívhalál.” Egy napi gondolkodási időt adott. Én az operációt választottam, ha egyáltalán ebben a magas korban vállalkozik a műtétre egy sebész. Megkértem, hogy lépjenek kapcsolatba a híres pécsi szívsebésszel, Papp Lajos professzorral. Ő vállalta. Másnap mentővel vittek le Pécsre. Papp professzor arról nevezetes, hogy szívműtétek előtt hosszasan beszél a beteggel. Néhány óra múlva már vittek is hozzá. Azonnal észrevettem a falon II. János Pál pápa képét, a neki szóló dedikálással. „Jó helyen vagyok” – mondtam magamban. Néhány óra múlva már bevittek a műtőbe, és egy kétórás szívműtéten estem át. Később tudtam meg, hogy a műtét azzal kezdődik, hogy a tönkrement, kivett rossz erek pótlására a lábszárból kivett ereket ültetik be a szívbe. É ekkor tudtam meg azt is, hogy ilyenkor kiveszik a szívet, jegeltetik, és közben a szív működését elektronikus úton biztosítják. A jelentésből tudom, hogy tíz asszisztens van ilyenkor a prof mellett. Mindegyiknek megvan a maga feladata. – Utána azonnal bevittek az intenzív osztályra, ahol az elkülönített ágyak egyikére kerültem. – Egy epizód a sok közül: A műtét után néhány órával elkezdtem kiabálni, hogy „mikor kezdik már az operációt?” A nővérek alig tudtak megnyugtatni, és mondták, hogy már túl vagyok rajta. Bizonyára azért voltam bizonytalan, mert altatáskor egy pillanat alatt elveszti az ember az eszméletét, és nem tudja, hogy utána már mi történik vele. A legnehezebb volt a műtét utáni három nap. Az összevarrt erekből szivárgott a vér, és a véres lepedőket állandóan cserélni kellett. Az elkövetkező napokban Papp professzor többször ott volt az ágyamnál, és állandóan dicsért, hogy magas korom ellenére, milyen strammul viseltem el mindent. Az ilyenkor szokásos rehabilitációs heteket a budai Irgalmasok Szívosztályán töltöttem.

Lényegében az Indítlakból való elindulásom után két hónappal már visszamehettem a fehérvári papi otthonba, ahol sokat meditáltam ezen a csodán. Hiszen ilyen magas korban, ilyen nagy szívműtéten átesni Isten különleges oltalma nélkül elképzelhetetlen. A legnagyobb veszély ugyanis nem is a szívműtétben, hanem az altatásban van, mely igen nagy kockázattal jár. (Így halt meg Ervin atya barátom, aki 82 évesen mindenképpen meg akarta műtetni magát a csípőjével. Altatás után többé nem ébredt föl). De a halálból való csodálatos megmenekülésem ezzel nem fejeződött be. Az orvosok azt mondták, hogy ezzel a műtéttel öt évre meghosszabbították az életemet. Amikor e sorokat írom 2017-ben, nem öt, hanem tizenhárom év telt el. Papp professzor most is büszkén emlegeti, hogy ezt a sikeres műtétet ő hajtotta végre.

+

A legutolsó történet 2017 nyarán: Az utolsó hónapokban egyre jobban éreztem magam, és István barátommal napi félórát sétáltunk a ház előtti parkban. De valami mégis aggasztott, mert némi hőemelkedéssel egy enyhe influenzán estem át, és bizonyára ennek következménye volt, hogy az orvos a tüdőmmel nem volt megelégedve: zörejt hallott és vizet állapított meg a tüdőben. Ez lehetett az oka annak, hogy az egyik séta alkalmával percek alatt olyan rosszul lettem, hogy gyorsan föl kellett mennünk. Az erősen megdagadt lábaim ödémásak lettek, mindkettőből szivárgott a váladék. Olyan állapotba kerültem, hogy elhatároztam: kórházba megyek. De hova? Az előre elkészített helyek egyikén sem tudtak fogadni. Utolsó kísérletem Wettstein Andris volt a budai Irgalmasok szívosztályán. Ő azonnal felvette a kapcsolatot a belgyógyász főorvossal és még aznap este taxival felutaztam Budapestre. Már el volt készítve az egyágyas szoba, ahol tervem szerint, csak rövid ideig lettem volna kivizsgáláson. Igen ám, de már az első órában kiderült, hogy nagyon súlyos állapotban vagyok: az egész testem tele van ödémával, vízzel. A helyzet nagyon komoly lehetett, mert ezeket az első vizsgálatokat is már a szobámban végezték, ebben az állapotban nem akartak megterhelni. A belgyógyászvezető főorvos a 38 éves, kora ellenére már főorvosnak kinevezett- Németh Alizra bízott. Később tudtam meg, hogy szándékosan bíztak rá súlyos állapotom miatt. A központi kérdés az volt, hogy, hogyan tudnának az egész testemet ellepő vírusfertőzéstől megszabadítani. Napi tizenöt gyógyszert kaptam.  Elsőként egy erős antibiotikumos kúrát rendeltek el. Két hétig felpolcolt lábbal kellett feküdnöm, s közben vénás infúziókat kaptam. Ennek ellenére nemhogy javulás állt volna elő, hanem  megkaptam a legveszélyesebb fertőzést: a Clostridium difficile-t Ezt mindössze hetven éve ismeri az orvostudomány, és arról nevezetes, hogy állandó diaréval és kiszáradással teszi tönkre a szervezetet. Az orvosok azért félnek tőle, mert az idős betegek kilencven százalékát elviszi. Mindezt énnekem menet közben nem mondták el, és csak búcsúzáskor derült ki, hogy biztosra vették halálomat. Tudniillik semmit nem tudtam enni, sem inni, állandó hányingerrel és hasmenéssel végső elgyengülés állt elő. Kivizsgálásra át akartak vinni egy másik kórházba, de a fertőzés miatt minden szállítás le volt állítva. Lényegében ebből a kórházból sehova máshova, csak a temetőbe tudtak volna kivinni. Azt javasoltam a doktornőmnek, hogy azonnal állítsa le az antibiotikum kúrát, találjon ki valami más terápiát. Ekkor kaptam egy egészen új gyógyszert, ami végül is megmentett, és tíz napon belül a diaré leállt. Ez volt az életbe maradásomnak az első jele.

Közben én teljesen átadva magamat az isteni akaratnak, meg voltam győződve, hogy a Gazdám most már hazahív. Fehérvári barátaimnak és ismerőseimnek megüzentem, hogy mindent osszanak szét, az OSZK Kézirattárának adják át az előre megbeszélt anyagokat. Az Irgalmas kórház pedig a Zircre szállított volna. Mindez előre meg volt beszélve. Az öregotthonban vártam volna az utolsó napokat. Én tehát teljesen meg voltam győződve, hogy Fehérvárra többé már nem kerülök vissza….

 És most jön megint a váratlan fordulat, amit isteni beavatkozás nélkül megmagyarázni nem lehet. Tudniillik hiába akartam Zircre menni, átmenetileg ott is egy-két hét lett volna a várakozási idő. Ugyanis egy halálos beteg ember helyére kerültem volna, akinek a halálát várták. És mivel az Irgalmasok Kórházából mindenképpen el kellett már mennem, nem maradt más hátra, mint hogy a székesfehérvári albérleti otthonomba megyek vissza. Még jó, hogy nem mondtam föl, mert akkor csak egy elfekvőbe vihettek volna. Saját felelősségemre megengedték, hogy Fehérvárra menjek, de kikötötték, hogy az első alkalommal az orvosi ellátást is biztosító otthonba menjek Zircre. Wettstein Andris mentőkocsijával szállítottak le Pestről Fehérvárra. Járóképtelen voltam, úgy emeltek be a liftbe és tettek le a szobámban a kanapéra. Mellém tették a magammal hozott járókeretet és botjaimat. Szegény István barátom kétségbeesve fogadott, olyan rettenetes állapotban voltam. És ekkor kezdődött a csoda. Akaraterőmet megfeszítve két hét múlva már járni tudtam. Visszajött az étvágyam. Egy hónap óta ismét sétálok. Múlt héten fönn voltam taxival Budapesten, osztályom tagjaival találkoztam. Most december 9.-én adventi elmélkedésre hívtam össze lelki gyermekeimet. És, ha mindezt kibírom – ha a Gazdám is akarja – megtartom éjféli misémet a Donát kápolnában.

Azt hiszem érthető, hogy ezt a különleges történetet is besorolom életben-maradásom eseteinek sorába.

---------------------------------------------szeretném-folytatni.-----------------

 szabolcs atya-------------------------